Szendrő József életútja - első rész

„Miért is éljen egy athéni ember Spártában?”
Szendrő József életútja, avagy egy közösségteremtő magányossága három részben
 
 
1. rész A „szereplésekben edződés” időszaka (1933-1952)
 
A színház sokféle tehetség gyűjtőhelye – ebben a műhelyben írók, rendezők, műfordítók, színházigazgatók és színészek teremtenek közösséget. Ritka az a színházi ember, aki a felsorolt tevékenységeket kipróbálta, és mindegyikben megmutatkozott tehetsége. Szendrő József e ritka színházi emberek közé tartozott. Ki volt ő? Nyugtalan lélek? Megalkudni képtelen ember? Helyét kereső művész? Valószínűleg mindhárom. Ha életútjának főbb állomásait sorra vesszük, különös huszadik századi sorstörténet rajzolódik ki. „Mindig is éreztem, nem akármilyen élet az övé. Tudtam, hogy költőként indult, s hogy magányos, a legmagányosabb emberek egyike” – írta Zelk Zoltán.
 
Fiatalkori portré
Ismeretlen fényképész felvétele
 
Az I. kerületi Petőfi Gimnázium 1946-ig Verbőczy István Reálgimnázium volt. Az ifjú Szendrő József e falak között folytatta középiskolai tanulmányait. Már ekkor is az irodalom érdekelte leginkább. Szépirodalmi versenyek díjazottja, ugyanakkor az ifjúsági sportkörben tehetségesen focizott és sakkozott. „Az irodalmat és a futballt szerettem, ez a két dolog nálam szintézisbe került”– mesélte később.
 
Diákkürt néven iskolai lapot szerkesztett; ebben saját költeményei is helyet kaptak. Egy ideig a Devecseri Gáborral és Karinthy Gáborral közösen alapított Hangszóró című diákújság főszerkesztője volt. Reményteljes ifjú költőként Bravó Ézsau címmel 1933-ban verseskötete jelent meg. A könyv ajánlását Tersánszky Józsi Jenő írta, akinek otthonában Szendrő József sokszor megfordult költőbarátaival. A poézissel való szoros kapcsolata egy életen át megmaradt. Kibédy Ervin mesélte, hogy az 1960-as években Szendrő magnetofont vásárolt, és esténként verseket mondott magnószalagra. Rajongott a lírikusokért, és azt vallotta, hogy „a költészet az egyetlen emberi megnyilvánulás, amely az emberiség szolgálatára és megváltására képes.”
 
A Színművészeti Akadémiának – ahová csak harmadszorra vették föl – 1933 és 1936 között volt a hallgatója. A színészmesterségre Kiss Ferenc tanította, osztálytársai között pedig csupa tehetséget találunk. Az akadémiai elvégzése után Lukács Margitot, Pataky Jenőt, Szeleczky Zitát, Ujlaky Lászlót a Nemzeti Színház, Sennyei Verát a Magyar Színház szerződtette.
 
Ő is szép reményekkel indult: az 1936–1937-es évadban a Nemzeti Színház ösztöndíjas növendéke lett. Az Újság című lapnak ekkor adta élete első nyilatkozatát: „Sohasem akartam színész lenni. Az iskolában mindig jó tanuló, önképzőköri elnök voltam, és tanár szerettem volna lenni. De az utolsó két évben viselkedésemmel és kellemetlen hangú dolgozataimmal annyira magam ellen hangoltam a tanárokat, hogy az érettségin kétszer is elbuktam… Egy barátom hívta fel a figyelmemet a színészi pályára, és én felvételre jelentkeztem az Akadémián. A vizsgán kétszer elbuktam, de harmadszorra sikerült. Azóta megtanultam komolyan, logikusan szeretni a pályámat, és azt hiszem, ez többet ér, mint valami gyerekes rajongás…”
 
Jules Romains Donogoo című darabjában
Nemzeti Színház, 1937. Wellesz Ella felvétele
 
Mindössze egy évadot töltött a Nemzetiben. Visszaemlékezve e korai évekre, úgy fogalmazott, hogy a társulat óriásaival egy színpadon lenni nagy felelősséggel járt, és túl nagy súllyal nehezedett rá.
 
Miskolcra 1937 őszén került, ahol a fiatal színész megkapta Rómeó szerepét William Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjában. A korai időszak egy hiteles szemtanúja Gyárfás Miklós író, akiről kevesen tudják, hogy 1934-ben Miskolcon bonvivánként kezdte színházi működését. Gyárfás megkapó emlékeket osztott meg Szendrőről: „Ha behunyom a szememet, egy rendkívül rokonszenves, finom megjelenésű, karcsú fiatalembert látok magam előtt, és ezt a fiatalembert meg is őriztem egész életemben. Így találkoztam vele Miskolcon. Első nagy szerepét játszotta az Akadémia elvégzése után; Rómeót. Egyik legszebb Rómeó volt, akit valaha láttam.”
 
Shakespeare szerelmes hősének megformálójaként még nem tudta, hogy milyen zseniális ember bűvkörébe került: a színház igazgatója, Sebestyén Mihály az 1920-as évek derekán vette át öccsétől, Sebestyén Gézától a színházvezető posztját. Ezzel a miskolci színjátszás legeredményesebb időszaka vette kezdetét. Évekkel később Szendrő Levél egy színigazgató barátomhoz című írásában hálásan tisztelgett első mestere előtt: „Én akkor nemcsak a szereplésekben edződtem meg ott, de ellestem az igazgatás tudományának egy-két alapvető, mesterségbeli fogását is.”
 
Az első szerelmek is itt érték. Először a társulat fiatal szubrettjének, a kimagasló tehetségű Csiky Zsuzsinak udvarolt, aki húszévesen tüdővészben meghalt. Ezt követően a társulat másik figyelemre méltó hölgytagja, Sághy Györgyi keltette föl érdeklődését. A színésznő 1947-ben Argentínába emigrált, ahol elismert festőművész lett. Kapcsolatuk mégsem szakadt meg, Szendrő levelek tucatjait küldte Dél-Amerikába. Írásai értékes forrásanyagként maradtak fönn az utókornak.
 
A rövid miskolci kitérő után visszatért Budapestre, ahol csatlakozott Hont Ferenc Független Színpadához. Szerepelt a társulat két új bemutatójában, Madách Imre A civilizátor című művében 1938 végén, és a Három körösztyén leány című darabban 1939 elején. A kritikusok az ifjú Szendrő József figyelemre méltó színészi biztosságát dicsérték.
 
Darvas Ernő, Orbán Viola és Szendrő József
Ismeretlen 16. századi szerző: Három körösztén leány
Független Színpad a Zeneakadémián, 1938. Ismeretlen felvétele
 
A második világháború azonban megszakította a helyét kereső, de már számon tartott, figyelemre méltó színész pályafutását. Már 1939-ben katonai behívót kapott; s két évet töltött a fronton. Másodszor 1944-ben hívták be, majd három év hadifogság következett.
 
A háborúról és a hadifogság éveiről ritkán nyilatkozott. Mélyen eltemette magában mindazt, ami a harctéren és később többéves hadifogság idején történt vele. Eközben is színész maradt, lágerszínházat szervezett, korábban pedig szerepek mögé bújva igyekezett magát és társait védeni a borzalmaktól: „A második világháború lövészárkaiban sűrűn szerepeltem mint színész. Katona voltam, és a bajtársaim elvárták tőlem, hogy szórakoztassam őket, amikor éppen nem ropogott a fegyver. És ott a sárban is Lucifernek, Falstaffnak látták azt, aki együtt szenvedett velük. Ez a színjátszás nagy hatalma…”
 
Gobbi Hilda, akadémiai évfolyamtársa a háborút okolta a művész nyughatatlan életéért, pályájának különös alakulásáért: „Aki Szendrő Jóskát közelről ismerte és szerette, mint én, az tudta, hogy életét a háború tette tönkre. Nem bírt és nem akart katona lenni; a frontról, szétesett kis katona, hozzám jött – megfürdött, igyekezett visszanyerni emberi lényét. Nehéz volt.”
 
Két frontszolgálat közt ismét rátalált a Hont Ferenc vezette Független Színpadra, melynek, mások mellett, Major Tamás, Gobbi Hilda, Eöry Kató és Pásztor János volt a tagja. Itt már körvonalazódott a népszínházról vallott eszményképe, amely a fajsúlyosabb és a könnyedebb hangvételű darabok egyensúlyát tartotta szem előtt. Legfőképpen pedig azt, hogy a legszegényebb emberekhez is eljusson a színház. Ez a gondolat emlékezésében is megjelent: „Volt egyszer, hol nem volt… úgy 1942 táján volt egy színház a Népligetben, amely csak szombat és vasárnaponként nyitotta meg rozoga kapuit. Én ez idő tájt tagja voltam ennek a színháznak, és eltanultam az ott kívánatos mulattatás mesterfogásait. A ligeti előadás megfoghatatlan hatása és varázsa magának a bemutatónak fényében rejlett, Író, színész és az elnyomott népréteg nagyszerű találkozásában. Budapest közönsége megmozdult, az újságok egy része cikkeket közölt. És aztán… öt előadás végeztével: indokolás nélkül betiltották a további előadásokat.”
 
A hadifogságból 1947 szeptemberében tért haza. Ismét szerződtette a Nemzeti Színház, ahol műfordítóként is bemutatkozott. A lágerben kitűnően megtanult oroszul, s Osztrovszkij Erdő című színművét ő ültette át magyarra. A darab 1948-ban került színpadra.
 
Szendrő József, Kállai Ferenc, Ladomerszky Margit, Gózon Gyula
Alekszandr Osztrovszkij: Erdő. Nemzeti Színház, 1948
Kálmán Béla felvétele
 
Először 1949-ben Pécsett kapott lehetőséget arra, hogy színházigazgatóként kipróbálhassa magát. „Nem volt könnyű mutatvány, de igyekeztem jó színházat csinálni” – summázta később az itt töltött rövid időszakot. Majd hozzáfűzte: „A színházigazgatást nem dísznek, nem mesterségnek, hanem hivatásnak tartom.” Jó szeme volt a fiatal tehetségek fölfedezéséhez. Ő indította el a pályán többek között Máthé Erzsit, Kálmán Györgyöt és Gordon Zsuzsát. „Ha jól meggondolom, elsősorban színigazgató voltam, mert jobban szerettem másokért élni, mint önmagamért. Az önző színészvezető szerintem egész egyszerűen ártalmas pokolfajzat. A jó direktor: apa, tanár és fölfedező, barát és orvos, ügyész és védő… Kell, hogy hívei legyenek, tanítványai és elkötelezett alkalmazottai”– vallotta. Mindenekelőtt a színész személyében hitt, alapvetően ez határozta meg színházi működését: „A színházi teljesítmény fókuszában mindig a színész eredetisége, újszerűsége, rendkívülisége áll.”
 
Ismét szerelmes lett; a társulat fiatal színésznőjét, Máthé Erzsit vette feleségül.
A Pécsi Nemzeti Színházban Makszim Gorkij Jegor Bulicsov című darabjának címszerepe volt egyik legkiemelkedőbb alakítása. A pécsi társulat 1951 nyarán ezzel az előadással szerepelt a Vidéki Színházak Ünnepi Hete elnevezésű szakmai találkozón Budapesten. Somlyó György 1951. július 11-én a Szabad Nép hasábjain így méltatta a bemutatót: Az előadás jól és helyesen emelte ki a mű fő mondanivalóit. Ez mindenekelőtt a rendező s egyben a címszerepet játszó Szendrő József érdeme, hiszen az egész előadás ezen a szerepen áll vagy bukik. Szendrő valódi művészi erővel és bensőséggel formálta meg Jegor Bulicsov rendkívül bonyolult alakját […].”
 
Somlay Artúr elismerően jegyezte meg: „Nem is tudtam, hogy Gorkij ilyen jó darabot írt.” Érdekes megállapítás ez annak tükrében, hogy a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színházban 1950 vége óta ő játszotta Jegor Bulicsov szerepét.
 
Gordon Zsuzsával és Csengery Aladárral mint Jegor Bulicsov
Gorkij: Jegor Bulicsov és a többiek
Pécsi Nemzeti Színház, 1951. Ismeretlen fényképész felvétele
 
A forró sikereket azonban hamarosan magánéleti tragédia árnyékolta be: elveszítették tizenöt hónapos kisfiukat. A házaspár útjai idővel szétváltak. Máthé Erzsi elromlott kapcsolatukról így nyilatkozott: „Jóska akkor még snájdig volt, jóképű, és szellemével, egész lényével lenyűgözött. Ahogy mindenkit, aki a környezetében volt. Néhány hét múlva rá is kellett döbbennem, hogy neki egyetlen igazi szerelme volt: a színház. A többi fellángolás, játék, hódítás…”
 
Szendrő József nem maradhatott sokáig Pécsett. „Három évadnyi szélmalomharc után egy erősebb szél visszasodort Pestre”– mesélte. Eltávolításának okai inkább ürügyként értelmezhetők, szemére vetették például, hogy az Ármány és szerelem című Schiller-drámából huszonöt próbát tartott, míg a Határszélen című termelési darabból csak feleannyit.
 
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK....
 
Írta: Szebényi Ágnes
 
2020.11.12