Küldi: Németh Antal

 

Németh Antal tintával írt leveleinek gyűjteményét a címzett, Székely György adta át gyűjteményünknek 2009 szeptemberében.

Székely György a bölcsészdoktorátus megszerzése után 1941–1943 között a Nemzeti Színház lektor-dramaturgjaként, majd rendezőjeként kezdte pályafutását. 1943-ban – 25 éves korában – a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója lett. Ezt a páratlan pályakezdést dr. Németh Antalnak, a Nemzeti Színház vezetőjének köszönhette. Némethet ugyanis érdekelte a vidéki színészet reformja is, és amikor Pécs polgármestere azzal a kéréssel kereste fel, hogy segítsen a cseretársulati rendszerből kimozdítani a színházat, Németh a Nemzeti Színház patronátusa alá vonta a pécsi teátrumot, és a Nemzeti Színház képviseletében Székely György vette át az igazgatást.

 

 

 

 

A társulat a háború utolsó hónapjaiban, 1944. május–júniusban Baján, júliusban Mohácson játszott, míg 1945-ben – egészen augusztus elejéig – Pécsett léptek fel. A következő szezont viszont egy tőkeerősebb igazgatóval akarta a város kezdeni, ezért Szalay Károly lett az új direktor. 1947-től egy rövid ideig ismét Székely vezette a színházat, majd 1949 őszétől a Kecskeméttel összekapcsolt, állami színházi központként működő szolnoki színházba szerződött a pécsi években feleségül vett Deák Rózsa színésznővel.Németh Antal ez idő alatti élete a Székely Györgynek és feleségének írt levelekből bontakozik ki. A levelezést Székely György kezdeményezte, a gyűjtemény első darabja az ő tapogatózására érkező válasz. Az 1945. június 29-én kelt, még magázódó levélből Németh arról értesült, hogy Székely vezetése alatt „jól megy a színház”. Ezt örömmel nyugtázta. „Örülök, hogy Pécs megmenekedett a náci rémuralom szörnyű következményeitől.” Magáról pedig így írt: „Amióta felgyógyultam és járnom szabad, egyelőre itthon dolgozgatok.” (2009.141.1.)

 

 

Az 1948–49-es évadban ismét a Pécsi Nemzeti Színház élén működő Székelyhez Németh Antal egyik tanítványával, Réti Katóval küldi az 1948. január 16-án írt levelét; ebben arra kéri Székelyt, hogy Réti, amíg Pécsett a „Kikeletben” üdül, látogathassa a próbákat, nézhesse az előadásokat. Réti Kató a Pódium Kabaré színésznője, szavalóművész – Hont Erzsivel, Ascher Oszkárral lépett fel irodalmi műsorokban. „A műsorokat kapom. Szép munkájukhoz gratulálok” – zárja sorait még mindig távolságtartóan. (2009.141.2.)

 

A Székely-házaspár 1948 őszétől Budapesten tartózkodott – Székely György és Németh Antal érintkezése ekkor válik meghittebbé, valószínű, sűrűbb lett a személyes kontaktus. Úgy tűnik, hogy a megnyerő, közvetlen modorú Deák Rózsa hozta közelebb egymáshoz az addig leginkább csak munkakapcsolatban álló két embert. Németh mintha először Rozikával alakított volna ki bensőségesebb viszonyt. A gyűjtemény harmadik darabja, az 1949. március 26-án kelt levél már egyedül neki szól – Dr. Székelyné, Deák Rozália munkásnőnek címezve.

A Kerti Termények Valamint Madarak Üzemi Bizottsága, a KETEVAMA ÜB nevében írt levél a kommunista bikkfanyelvet, a mozaikszógyártó buzgalmat figurázza ki, de szabotázsról és igazoló jelentésről is szó van benne, így a tréfás meghívó keserű mellékzöngékkel van teli. Kiderül belőle, hogy a Nemzeti Színház egykori igazgatója a Tárogató úti kertben veteményezni kénytelen, s ebben segíti Deák Rózsa. (2009.141.3.)

 

 

Székely Györgynek 1950. április 23-án írt levelét már tegeződő formában fogalmazta Németh. Kiderül belőle, hogy a konvencionális összejövetelek ekkorra már megszűntek Németh Antaléknál. Az ismét vidéken rendező és csak ideiglenesen a fővárosban tartózkodó Székely bejelentés nélkül is megjelenhetett volna egykori igazgatójánál, ez is volt a szándéka, de Németh arról értesíti, hogy a megszokott időpontban nem tartózkodik otthon: „előbb a nagy beteg Szabó Lőrincet látogatom meg, utána zenehallgatás lesz Simiéknél.” (2009.141.4.1.) Apáthi Imrééknél társaságban élvezte a zenét, de az otthoni zenehallgatás majd minden levélben megjelenik. A zene enyhet adott, és feledtette az egyre kilátástalanabbá váló valóságot.

 

Németh Antal és Székely György rendszeresen írtak egymásnak. A levelekből kirajzolódik Németh tevékenységi köre és kapcsolati hálója. Egy átlagos nap leírását tartalmazza az 1951. március 19-én született levél: „ha szép az idő, mint pl. ma is, egész nap kint szöszmötölök, mire este bekerülök a házba olyan fáradt vagyok, hogy pár perci olvasás után elalszom. Rossz időben olvasgatok, tanulok és tanítok, sok muzsikát hallgatok, ismert munkáimat végzem a ház körül… így telnek napjaim.” (2009.141.10.) Némethnek a tanítás és a tanulás is „favágó munka”: egy nyolcadik osztályos fiút korrepetált, ő maga pedig orosz nyelvi tanfolyamra járt, orosztanárrá akarta magát átképezni. „Az orosz »accelerando« halad. Remélem: sikerül tanári képesítést nyernem. Kezdő tanfolyam tanítását máris vállalhatnám, de akkor nem igen tudnám 3 év anyagát 2 alatt teljesíteni. E miatt aztán a zene is kissé háttérbe szorult, havonta már csak 2-3 koncertre megyek el!” – írta 1952. március 26-án. (2009.141.12.)

 

 

„Szondizok 2 új klienst” (2009.141.13.); „pl. most is van egy rendkívül érdekes és komoly »esetem«, amelynél orvos-barátaim kértek fel a diagnózis megállapítására. Mégis: a terv, hogy kapnék 10-15 tízes felvételt olyanokról, akiket nem ismerek és így kellene »diagnosztizálni«, rendkívül izgat, és mindent el fogok követni, hogy előbb v[agy] utóbb megszülessen a test másodpéldánya. […] Én most Jung álomfejtési módszerét tanulmányozom és mondhatom, hogy Junghoz képest Freud az őskort képviseli. Szondi és Jung együtt: az embermegismerés magasiskolája.” (1950. november 30.; 2009.141.9.)

 

Továbbra is gyűjtötte a Bánk bán előadásaira vonatkozó kritikákat, talán az 1933-ban kiadott Bánk bán száz éve a színpadon című kötet kibővítésén gondolkozhatott, amikor Székely Györgytől a kecskeméti rendezéséről született jelentősebb kritikák megküldését kérte gyűjteménye számára. (2009.141.9.)

 

Kapcsolatairól: feleségéről, Peéry Piriről rendszeresen szó van a levelekben, de az is kiderül, hogy Szörényi Éva és férje, Örményi István néha-néha meglátogatta, Pethes Sándor meghívta az Ingyenélők előadására, a Vidám Színházba; Szabó Lőrincet, Apáthi Imrét ő kereste fel.

Farkas Ferenc zeneszerző meghívására koncertre ment a Károlyi kertbe, ahol Farkas „valami kórusát mutatják be”. (K. n.; 2009.141.13.) Rendszeresen járt hangversenyekre, és rádión naponta hallgatott klasszikus zenét. 1950. június 24-én az éppen a készülékből áradó muzsikát, Csajkovszkij VI. szimfóniáját próbálta szavakba önteni: „No, most meg borong, eped, sóvárog ez a derék orosz muzsikus, vágy és lemondás közt ingadozik, mint afféle korszerűtlen romantikus fickó, ahelyett, hogy döntene.” (2009.141.7.)

 

A zenehallgatás mellett talán a levélírás volt az a tevékenység, mely Németh Antalt kizökkentette a hétköznapok valóságából, s visszaröpítette abba a korba, amikor a polgári létforma velejárója volt a levélben való kapcsolattartás, amikor egy levél megformálása már-már irodalmi tettnek számított: „[…] én éppen azt szeretem a levél-írásban és kapásban, amit a régiek, akik véget nem érő leveleket írtak pillanatonkint: a személyes megnyilatkozás szavakká vált varázsát, a pillanatok hangulatainak kifejezését, amit a személyes érintkezés szinte lehetetlenné tesz, a játékot a szavak segítségével, ami még nem »irodalom«, de már nem beszéd-érintkezés.” (2009.141.7.)

 

Németh Antalnak néhányszor valóban sikerült a pillanat hangulatát mesterien visszaadni. Egyik varázsos megnyilatkozásában mintha pusztán csak ragyogó bókot küldene Deák Rózsának, de ha alaposabban eltöprengünk rajta, mélyebb értelmet nyernek a sorok. A Nemzeti Színházból menesztett rendező kedélyállapotát hűen tükrözi elvadult kertje. Erről Shakespeare erdeje jut eszébe, amelyben hozzá hasonló számkivetettek bolyonganak. S azon is eltöpreng, vajon érdemes-e a színház világában keresni a boldogságot: „Bizony Rozalinda, a tárogató-úti kert az idén nem is ardenni erdő, de valóságos dzsungel lesz a gaztól, úgy látszik. Hja, hiányzik Maga! De ha már nem itt ültetget árvácskákat és nefelejtseket, remélem, azon a kopott, poros színpadon szebb virágokat szedeget magának estéről estére!” (2009.141.12.)

 

 

Írta: Csiszár Mirella