Egy legendás barátság története

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum – Országos Színháztörténeti Múzeum Táncarchívuma az 1970-es évek végétől napjainkig közel száz jelentős hazai táncos, koreográfus, elméleti szakember hagyatékát – vagy, egyes esetekben – élő adományozók gyűjteményét szerezte, vásárolta, vagy kapta meg ajándékként. Ezek közt találhatók szerényebb terjedelmű, de hatalmas, több ezer tételt tartalmazó kollekciók is, melyek a XX. század elejétől gyakorlatilag napjainkig reprezentálnak korszakokat, irányzatokat, iskolákat, sok közülük pedig nem csupán tánctörténeti szempontból tekinthető kiemelkedően jelentősnek. A Táncarchívumban őrzött – felmért, szétválogatott, feldolgozott hagyatékok egykori tulajdonosai közt mára elfeledett kismestereket és világszerte ismert művészeket egyaránt találunk. Nem törvényszerű, de jellemző összefüggés van a hagyatékozó munkásságának jelentősége és a hozzá köthető anyag gazdagsága között – ám előfordul, hogy egy-egy kevésbé ismert személy, szorgalmas gyűjtőszenvedélyének köszönhetően igen értékes emlékanyagra tesz szert életében, gazdagon reprezentálva saját korát. Az elméleti szakemberek hagyatéka általában igen izgalmas forrást jelent, az alkotó és előadóművészek tekintetében azonban nagy szórás mutatkozik. Nem mindenki érez késztetést önmaga (vagy szűkebb közege) alaposabb archiválására – ez megfigyelhető hosszú évtizedekkel ezelőtt élt, vagy kortársainkként működő művészek esetében egyaránt.

 

A Táncarchívum a szorgalmas önadminisztráció, az öndokumentáció számos kivételes példáját őrzi. Roppant hálásak lehetünk például Bordy Bella balettművész-színésznő, a nagyszerű balerina, Lakatos Gabriella, vagy a táncos-koreográfus id. Harangozó Gyula alaposságáért, pedantériájáért. Mások hatalmas, ám strukturálatlan anyagot hagytak maguk után. A most tárgyalt darabok egykori tulajdonosa, a világhírű balettművész, Róna Viktor gazdag hagyatéka a két kategória közti határmezsgyén található, s ennek tipikus, egyben szívszorító oka van. Az élő, büszke szülő egy-egy pálya szorgalmas, érzelmileg elkötelezett dokumentátora. Róna Viktor (1936–1994) hatalmas hagyatékának gerincét a szülei, az 1970-ben elhunyt Róna Zoltán és az 1980-ban eltávozott Róna Zoltánné Csillik Mária által életük végéig gondosan archivált anyagok, elsősorban a művész szülei készítette emlékalbumok jelentik. A szüleit s a neki a mindent jelentő színpadot elvesztett Róna, élete utolsó másfél évtizedét már csak igen hiányosan dokumentálta.

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum – Országos Színháztörténeti Múzeum Táncarchívuma munkatársai Róna Viktor halála 2019-ben esedékes, negyedszázados évfordulójára készülve nekiláttak a balettművész pályája részletes feltárásának. A Róna-hagyaték még 1994-ben, a táncos halálának évében került gyűjteményünkbe a családtól: feldolgozásának lendülete azonban sajnálatos módon megtört, s nem sokkal később, bő két évtizedre abba is maradt. A Táncarchívum az eredeti elképzelések szerint 2018 végén, nagyszabású kiállítás megnyitásával emlékezett volna az évfordulóra, melynek a hatalmas hagyaték maradéktalan feltárása logikus és nélkülözhetetlen előzménye volt. A fél évig tartó előkészületi munkálatok során elkészült Róna soha meg nem írt, kötet-terjedelmű, részletes életrajza, egy, a biográfiához kapcsolódó sajtószemle, számos interjú. A hagyaték anyagának azonosítására a balettművész legközelebbi pályatársai, barátai, szakértő kollégáink számosan, önzetlenül, nagy lelkesedéssel voltak segítségünkre. A Róna Viktor-emlékkiállítást, finanszírozási okokból intézményünk elhalasztani kényszerült, előre haladott munkálatai a nyár folyamán leálltak, s csak remélhetjük, hogy a terv nem csupán terv marad. Jelen tanulmány a széles közönség számára is röpke bepillantást nyújt e kivételes élet- és művészi pálya egy fontos, feltárt szegmensébe, mindössze néhány héttel a kiállítás megnyitásának tervezett időpontja előtt.

 

Róna Viktor személye nem csupán, sőt: nem elsősorban művészi kvalitásai miatt izgalmas kivételes módon. A gyenge adottságokkal induló, ám roppant cél- és öntudatos kisfiú útja a világ leghíresebb balettszínpadjai meghódításáig, varázslattal felérő, páratlan akaraterővel véghezvitt fizikai átalakulása szinte példa nélküli. Ugyanilyen jelentős kultúr- és társadalomtörténeti szempontból is e nagy művész három évtizedes előadói, majd koreográfusi és balettmesteri pályafutása, sorsa és kapcsolatrendszere, melyet plasztikusan foglal össze a tervezett kiállítás címe is: Herceg a vasfüggöny mögül.

 

Róna pályafutásáról, nemzetközi karrierjéről számos, őt közelről ismerő pályatársától, barátjától, korabeli forrásokból, s természetesen, magából a hagyatékból ismertünk meg részleteket – ezek egy része már publikált, míg számos elem pontatlanul, hiányosan, vagy egyáltalán nem került a nyilvánosság elé. Több olyan kulcsmomentumról tudunk, amelyről az üstökösi felívelés idején, a szocialista Magyarországon nem volt ildomos beszélni, vagy egyenesen a teljes elhallgatás övezte azokat hosszú évekig. Róna nemzetközi pályafutásának letéteményesei közül az első helyen Rudolf Nurejev, a XX. századi balettművészet halhatatlan csillaga áll. A tatár-orosz táncfenomén (kinek emlékezete, kultusza mindmáig töretlen, s szinte csak Vaclav Nizsinszkijéhez hasonlítható) maga gondoskodott a rajtkőről, melyről Róna Viktor a halhatatlanságba szökkent.

 

1959. október közepén az Állami Balett Intézet első évfolyamában végzett Róna Viktor és későbbi állandó partnere, Orosz Adél – a Magyar Állami Operaház fiatal, ígéretes táncosai – ösztöndíjasként három hónapra a Szovjetunióba utaztak. Moszkvai tartózkodással kezdődő, de főként Szentpétervárott (Leningrád) töltött három hónap során megismerkedtek a Bolsoj és a Kirov Színház balett-repertoárjának kiemelkedő előadásaival, tudásukat pedig a szentpétervári balett legkitűnőbb művészpedagógusaival, Alla Seleszttel, Natalja Dugyinszkajával, Konstantyin Szergejevvel és elsősorban Nyina Anyiszimovával és Alexandr Puskinnal csiszolták, többek közt a Giselle és A hattyúk tava főszerepeit betanulva. A két táncos az utazás során barátságot kötött a szovjet balett csillagainak egész sorával, mások mellett Maja Pliszeckajával, Rajsza Sztrucskovával, Marisz Liepával és Vlagyimir Vasziljevvel.

 

A zseniális táncosok sorát kinevelő Puskin és balettmester felesége, Kszenia Jurgenszon (Xenia Jurgenson) közeli barátságába fogadta őket, akárcsak korábbi növendéküket, a házaspár kedvencét, pártfogoltját, az ekkor huszonegy éves Rudolf Nurejevet, a Kirov fiatal csillagát, akit egy komolyabb sérülése után a házaspár magához vett apró lakásába. (Évekkel később egy újabb, leendő világsztár, nagy tehetségű, kedves növedékük, Mihail Barisnyikov lett lakójuk.) Nurejev és Orosz Adél egyazon év ugyanazon napján születtek: e felismerés tovább közelítette a magyar táncospár és Nurejev viszonyát, akárcsak a közös intenzív munka a próbateremben. Hazautazásukkor Nurejev és Puskin együtt vitték ki a reptérre Oroszt és Rónát. Puskinékkal Róna még évekig levelezett (a házaspár számos küldeménye megtalálható a hagyatékban). Nurejevvel Szentpéterváron kötött, később drámai véget ért barátsága pedig kisvártatva örökre megváltoztatta életét: az orosz-tatár táncos alig két évvel később, egy merész húzással ugyanis átszökkent a vasfüggöny fölött, s vált egy csapásra világsztárrá…

 

 

Rudolf Nurejev, a Kirov Balett ifjú sztárjaként 1961-ben részt vett a társulat hatalmas érdeklődéssel kísért, tavaszi-nyári párizsi vendégjátékán. Bemutatkozásával tomboló sikert aratott. A fiatal táncost, aki a szigorú szabályokra, titkosszolgálati kontrollra fittyet hányva vetette bele magát a párizsi társasági életbe, felsőbb utasításra, „helytelen viselkedése” miatt, még a turné londoni befejezése előtt vissza kívánták toloncolni a Szovjetunióba. Erőszakos hazautaztatása tervezett napján, 1961. június 16-án, a párizsi Le Bourget repülőtéren, kis híján fegyveres konfliktus pattant ki a francia határőrség és a Nurejevet kísérő KGB-ügynökök között, mikor a táncos megtagadta, hogy felszálljon a moszkvai gépre. Nurejev hivatalosan disszidenssé vált: neve hazájában és a keleti blokk országaiban évtizedekre tabuvá vált, miközben a nyugati világban az új Nizsinszkijként, a balett valaha volt legnagyobb sztárjaként ünnepelték. A fiatal orosz táncost hamarosan bemutatták a nála tizenkilenc évvel idősebb, ekkoriban már a visszavonulást fontolgató Dame Margot Fonteynnek, az akkori nyugati világ legnagyobb brit balerinájának. A Fonteyn-Nurejev kettős a XX. század táncművészetének talán legfontosabb találkozásává lett, s a két világsztár hosszú évekre a világ táncszínpadainak legünnepeltebb táncospárjává vált. Nurejev, disszidálása után, titokban kapcsolatban maradt magyar barátjával, akivel, a titkosszolgálatot kijátszva, álnéven váltott levelet (Róna, évtizedekkel később levelezésről beszélt: hagyatékában azonban csak egyetlen, Nurejev által írott levél maradt fent, s a dedikált fotó, írásom „főszereplője”.)

 

Róna Viktor és Orosz Adél egy évvel Nurejev szökését követően Londonban kalandos körülmények között találkozott újra barátjával. A BBC 1962 februárjának végén negyvenöt perces műsort rögzített londoni stúdiójában Hogyan szórakozik Budapest? címmel – az adás közreműködőjeként neves magyar művészek nagyobb csoportja érkezett a fővárosba. A Harangozó Gyula Keszkenőjének részleteivel meghívott Orosz–Róna táncospár mellett az Antalffy Éva–Fazekas László akrobatapáros, Svéd Nóra operaénekes, Hadics László énekes-színész, Pécsi József és népi zenekara és a Beamter Jenő–Szabó József dzsesszduó lépett fel a programban. A magyar táncospár invitáló üzenetet hagyott Nurejev számára a Covent Garden portáján: a nem sokkal korábban, hatalmas sajtóérdeklődés közepette Londonba települt, a titkosszolgálat által őrzött táncos nagy meglepetésükre Margot Fonteynnel jelent meg a forgatás helyszínén, s mutatta be a balerinát barátainak.

 

A fotó, mely ezen írás fókuszában áll, feltehetően ekkor került Róna birtokába. Az önmagában is ritka felvételen Nurejev egy kevéssé ismert, rövid ideig táncolt szerepében látható (azt a frissen Londonba érkezett táncosra komponálta Frederick Ashton koreográfus), s beazonosítása hosszú ideig tartott (a képen adatok nem találhatók a hírneves fotós, Anthony Crickmay bélyegzőjén kívül). A kép majdnem koromfekete felületére került, golyóstollal írt orosz nyelvű, személyes sorok szinte csak súrlófényben olvashatók. Nurejev szenvedélyes lendülettel, közel hat évtizede mélyen a papírba szántott betűi ma is őrzik keze, temperamentuma nyomát. Ha tudjuk, mit keresünk, látszanak: a felületes szemlélő azonban nehezen veszi észre Nurejev, azaz, ahogy a dedikációban szerepel: „Rugyik” sorait.

 

De térjünk most vissza az események sodrába: Rónát, aki 1967-ig élt szüleivel VI. kerületi, Mozsár utcai lakásukban, 1962. november 6-án este, az Operából hazatérve édesanyja azzal fogadta, hogy Londonból hívták telefonon, de azt sajnos nem értette, hogy mit szeretnének. A hívás hamarosan megismétlődött: a vonalban maga Margot Fonteyn, akitől Róna megkapta élete ajánlatát…

 

Az 1920-ban alapított, a királyi ház patronálta Brit Királyi Táncakadémia fényes külsőségek közepette, minden évben megrendezi hagyományos nemzetközi gálaestjét. 1962-ben az előzetes tervek szerint Margot Fonteyn és Rudolf Nurejev kettősének fellépése lett volna az est fénypontja. A fiatal orosz táncos azonban megsérült, s lemondani kényszerült a rangos fellépést. Maga helyett barátját, Róna Viktort ajánlotta a balerina figyelmébe, akit ő maga mutatott be pár hónappal korábban Fonteynnek. Rónának Fonteyn hívását követően – a korabeli viszonyokhoz képest – villámgyorsan sikerült megszerveznie utazását, s 1962. november 31-én felszállhatott a Budapestről Londonba induló repülőgépre: érkezésekor, újságírók hada gyűrűjében, maga Fonteyn fogadta a reptéren. A magyar sajtó egyetlen szóval sem említette a meghívást bőven tárgyaló cikkekben annak előtörténetét: Nurejev személye itthon még további másfél évtizedig tabunak számított.

 

A Theatre Royal Drury Lane-ben rendezett gálán Fonteyn javaslatára Anyiszimova balettjének, a Gajanénak grand pas de deux-jét és codáját táncolták, a kettőst Róna tanította be partnerének. Intenzív próbák után érkezett el a fellépés napja, 1962. december 6. A Táncakadémia fővédnöke, II. Erzsébet királynő képviseletében Erzsébet anyakirályné és Margit hercegnő, a királynő húga tekintette meg a műsort (s a szünetben személyesen is gratulált a debütáló táncospárnak). A nézőtéren a nyugati világ tánctörténetének olyan élő legendái foglaltak helyet, mint Dame Alicia Markova és Tamara Karszavina, Szergej Gyagilev Ballets Russes-ének hajdani csillagai. Az est rendezője Sir Robert Helpmann, két karmestere John Lanchbery, a XX. század egyik legjelentősebb balett-zeneszerzője és John Irving, a New York City Ballet zeneigazgatója volt. A fellépők közt olyan világnagyságok sora, mint Violette Verdy, Edward Vilella, Lynn Seymour, a rendező, Helpmann, s a sztárvendég: Yehudi Menuhin. Fonteyn és Róna kettőse akkora sikert aratott, hogy az esten megszegtek egy ősi brit konvenciót: a királyi család tagjainak jelenlétében soha nem adható ráadás. A szűnni nem akaró, húsz perces ovációval a közönség kicsikarta, hogy – az anyakirálynő engedélyével – Róna megismételje szólóját. Fonteyn a londoni fellépést követően közölte Rónával: nem csupán Londonban lesz partnere, de pár nappal később kezdődő amerikai turnéja során is vele szeretne táncolni. A kettős két városban, Washingtonban és Baltimore-ban lépett fel, gálaműsorok keretében. Második washingtoni fellépésüket megtekintette az amerikai elnöki pár is: a függöny legördülte után rögvest távozó John F. Kennedy nevében a first lady, Jacqueline Bouvier Kennedy és az elnök öccse, Robert F. Kennedy igazságügy-miniszter gratulált a Fonteyn-Róna kettősnek.

 

 

 

Róna Viktor a fergeteges, 1962-es telet követően elindult a világhír felé: fényes pályafutása állomásait innentől, terjedelmi okokból nem részletezzük. Érzékeltetendő azonban e diadalút állomásait, Róna Irántól Szenegálig, Argentínától Finnországig, Libanontól Kubáig a nagyvilág több tucatnyi országában lépett fel a Magyar Állami Operaház, a Grand Ballet Classique de France tagjaként vagy egyénileg, hatalmas sikerrel. Az Orosz Adél–Róna Viktor páros pedig örökre beírta magát a magyar tánctörténet aranyoldalaira.

 

Nurejevvel érdemben, évtizedekkel később még egyszer hozta össze a sors Róna Viktort, aki táncosi pályafutása keservesen váratlan megszakadásának idejére, 1980-ra már bő évtizedes pedagógusi pályát is a háta mögött tudhatott. Az évek során balettmesterként nemzetközi szinten is mind keresettebbé vált, s 1980-ban elfoglalhatta (első, nem francia állampolgárként) a Párizsi Nagyopera balettmesteri (maître de ballet) székét. A pozíció fölött az évszázados, szigorú hierarchiában a balettigazgató áll. Erre a posztra 1983-ban Rudolf Nurejev kapott meghívást, akivel Róna hamarosan csúnya konfliktusba került. Új felettese, egykori barátja és jótevője egy alkalommal a próbateremben, a teljes társulat előtt súlyosan, védhetetlen módon megalázta – Róna nem érezte tovább tarthatónak pozícióját, mandátumát nem hosszabbította meg, s Japánba szerződött. Ők ketten soha többé nem találkoztak egymással. Nurejev egy évtizeddel később, 1993 januárjában meghalt, Róna szinte napra pontosan egy évvel élte túl.

 

 

Írta: Halász Tamás