Ekkor köteleződött el a Vígszínháznak, melynek – rövid royal színházbeli kitérőt követően – 1940-től nyugdíjazásáig tagja maradt. Az államosítás után az Ifjúsági Színházhoz került, de 1951-ben Várkonyi Zoltán főrendező hívására visszatért az akkor már A Magyar Néphadsereg Színházának nevezett, a háború pusztításából újjáépített intézménybe.
Benkőre eleinte fiatalos külsejéből adódóan az úgynevezett naturbursch szerepek sora várt, a kamaszos fiatalembereké, akik általában szerelmesek egy ragyogó nőbe. Ez a szerepkör nagyon népszerűvé tette, melyet tovább növelt filmszerepeivel. 1938-ban kezdett el filmezni, és 1941-re már kilenc filmben játszott. A háború után a társulat legnépszerűbb színészei közt találjuk olyan alakításokkal, mint Balázs Béla Mozartjának címszerepe, Ági Miklós (Molnár Ferenc: A hattyú), George Gibbs (Wilder: A mi kis városunk), Tuzenbach (Csehov: Három nővér). Szirmai Rezső Visszafelé az úton című drámájában különleges feladatot kellett megoldania: egy alkoholista köztisztviselőt alakított, aki az előadás folyamán visszafelé teszi meg az utat öregkorától ifjúságáig. A Népszava újságírója egyenesen a „magyar színpad egyik legjelentősebb alakításának” nevezte Benkő teljesítményét. (Faludy György: Visszafelé az úton. Népszava, 1948. február 15.). Ezt követte Molnár Ferenc Liliomjának címszerepe, mely már jóval megosztottabb fogadtatásban részesült a sajtó részéről. A fiatal színésznek a szerep olyan legendás vígszínházbeli alakítóival kellett felvennie a versenyt mint Hegedűs Gyula és Csortos Gyula.
Varsányi Irén és Csortos Gyula a Liliom 1919-es vígszínházi előadásában
Angelo felvétele
„Csortosnál a líra olyan volt, mintha szégyellte volna. Benkő a férfiassággal és az indulatokkal van így. Csortos robosztus volt, Benkő inkább egy Krúdy-figurára emlékeztet. Az emberek azt mondták a színházban, hogy Benkő túl sovány a szerepéhez. Ezt azért mondták, mert nem gondoltak a Liliomra, hanem Csortosra. De valami igazuk volt. A Liliom földi lény, aki e földi jellegét a mennyországban is megtartja. […] A mennyországjelenet egy írói trükk, aminek Benkő Gyula bedőlt. Nincs szükség ilyen meghatódottságra, ilyen érzékenységre. Nem kell ez az állandó költői magatartás. A költészet nem a költőiségtől válik költészetté, hanem a valóságtól.” Goda Gábor kritikája a kor megváltozott műsorpolitikájáról is árulkodik. A Liliom felújításának kudarca valójában nem a színészeken múlt (Benkő Gyula és Tolnay Klári mellett Marikát Ruttkai Éva, Ficsurt Bárdy György alakította).
Kálmán Béla felvételei az előadásról
1948-ban a régi vígszínházi hagyományokat felelevenítő előadásban Molnár költőiségét a kultúrpolitika már giccsbe hajló romantikának minősítette, a kritika szerint a külvárosi jasszok, hintáslegények már nem lehettek színdarabok hősei, mert a kor hősei „Kossuth-díjas élmunkások, munkaverseny-győztesek” Az Új Hírek tudósítója így méltatlankodik: „Nem világos, hogy milyen centenáriumi szükségesség volt Molnár Ferenc Liliomjának felújítása. A darabnak semmi szociális tartalma nincs, bizonyos látszatok ellenére sem. A Liliom nevű hintáslegény sorsa nem proletársors József Attila-i értelemben, hanem egyéni tragédia a meg nem változtatható jellem jegyében.”
Angelo (Funk Pál) felvétele, melyet a hónap műtárgyának választottunk, – csak úgy mint az előadás tette – a boldog békeidőt hangulatát idézi a vurstli körhintáján ülő Julika-Tolnayval és a ligeti vagány Liliom-Benkővel. A Vígszínház szellemének háború utáni feltámasztására azonban sokáig nem volt lehetőség. A bemutató után néhány hónappal Jób Dánielt leváltották a színház éléről, és háromtagú bizottságot neveztek ki a színház vezetésére, hogy elvezessék a színházat az évad végén beköszönő államosításig: Benkő Gyulát, Somló Istvánt és Rotherberger László kárpitost. Ez utóbbi helyére szeptembertől Tolnay Klári került.
Képünk készítője, Angelo (Funk Pál) műtermét is elérte az „új idők szele”. 1951-ben államosították és ő nyugdíjazásáig (1964) a Budapesti Fényképészek Kisipari Termelőszövetkezetében dolgozott.
