Nyolcvanhét éves korában elhunyt Király Levente, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja.
Zenthe Ferenc halála után, 2006-ban lett a Nemzet Színésze. Amikor megválasztották, Avar István, Berek Kati, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Komlós Juci, Máthé Erzsi, Psota Irén, Raksányi Gellért, Szabó Gyula és Törőcsik Mari volt ennek a társaságnak a tagja. Nem született olyan újsághír, amely ne emelte volna ki, hogy ő az első vidéki színművész, aki megkapta ezt az elismerést. S természetesen azt is megírták, hogy Király Levente Magyarország egyik leghűségesebb művésze, hiszen pályakezdése óta a Szegedi Nemzeti Színház társulatában szerepelt. Életében tíz igazgató váltotta egymást színháza élén: Vaszy Viktor, Lendvai Ferenc, Giricz Mátyás, Pál Tamás, Nagy László, Kormos Tibor, Nikolényi István, Korognai Károly, Székhelyi József, Gyüdi Sándor. Kollégái elszerződtek, visszaszerződtek, puccsot készítettek elő, kiváltak, elhagyták a pályát – ő azonban a helyén maradt. Pedig Budafokon született, s a Madách Színház szerződése várta a vidéki pályakezdő évadok után.
Különös döntéséről így vallott: „Ha valaki elszakad a fővárostól, azzal jár, hogy lemond bizonyos lehetőségekről. De van előnye a vidéki színészlétnek. Ha egy vidéki társulatnak vagy a tagja, nem kell szem elé kerülnöd, sorra kapod a feladatokat, és mennyifélét, mennyi műfajban. Nem csak drámát játszottam, hanem zenés vígjátékot, operettet. Mindez kárpótolt. Miközben itt jó pár színházvezetést éltünk meg. Kezdek magam is kíváncsi lenni rá, hányat; egyikre, másikra nem is emlékszem. És lassacskán nincs senki körülöttem, akivel mindet összeszámlálhatnám. Kicserélődtünk, ki továbbállt, ki végképp eltávozott. Egyik direkcióra sincs okom sarat hányni. Mindig mindenki szépen foglalkoztatott. Eleinte talán hiánycikk voltam, később már bízhattak is bennem.” [1]
Ötvenhat esztendőt töltött a színpadon. Még főiskolásként alakította első szegedi szerepét, Loriot-t, 1959. május 14-én a Nebáncsvirág című Hervé-operettben. Az utolsó premierjére pedig 2015. december 11-én került sor: Sir Basilt énekelte, játszotta Lehár Ferenc Luxemburg grófja című operettjében. Első előadását Ádám Ottó, az utolsót Sándor János rendezte. Ám ezek az adatok megtévesztőek: Király Leventének nem voltak szerepköri korlátai, mindent eljátszott. Arra a kérdésre, hogy melyik szerepére a legbüszkébb, így válaszolt: „Amit mindenképpen meg kell említenem: Mercutio, Figaró, Galilei, Tevje a Hegedűs a háztetőnből, Firsz a Cseresznyéskertből, Kean, a színész, Falstaff, Svejk, Willy Loman Az ügynök halálából.” [2]
Egész életében tiltakozott, amikor megpróbálták egy-egy szerepkörre utaló szóval meghatározni színpadi tevékenységét: „Színésznek tartom magam. A színésznek pedig tudnia kell mindent. Természetesen nem azonos fokon. Így én nem választom szét magamban sem a komikust és a drámai színészt. Az viszont igaz, hogy kissé elsodródtam a komikus szerepek felé, de ennek is oka van. Amikor a Szegedi Színházhoz kerültem a főiskola után […], nem volt a társulatban fiatal táncos, naturbursch […], a színházak pedig sok zenés darabot játszottak. Megkérdezték, tudok-e táncolni? Szemrebbenés nélkül vágtam rá, tudok. És ilyenkor szokott megpecsételődni egy-egy színész sorsa. El is könyveltek engem ebben a szerepkörben. Már akkor mondtam, hogy szívesen vállalom ugyan, hiszen ezek a szerepek hálásak, de a prózai feladatoktól nem akarok elszakadni. Ez a kettősség tulajdonképpen végig megvolt a munkámban.” [3]
Szerepeit, feladatait elsősorban a színház rendezői határozták meg. Király Levente élete során számos kiváló alkotóval dolgozhatott együtt: például Szinetár Miklóssal, Léner Péterrel, Ruszt Józseffel, Sándor Jánossal, Bodolay Gézával, Juronics Tamással, Telihay Péterrel, Zsótér Sándorral, Béres Attilával, Eszenyi Enikővel.
A bemutatók többsége azonban szegedi siker maradt. S az országos lapok nem igen írtak Király Levente alakításairól. Ha mégis, akkor azonban csodálattal, elragadtatással. Ahogyan 1983-ban Alexandre Dumas és Jean Paul Sartre Kean, a színész című művének szegedi premierjéről: „Ez a Kean nem a legnagyobb színész, hanem a társulat legjobb színésze. Nem szuperintellektus, hanem szuperérzékeny, gőgös, sértődékeny, megváltó ripacs. Pocakosodó, öregedő szívtipró: már rosszul áll neki Rómeó és Hamlet, de várja Falstaff és Othelló. Örökös pozőr: de pózai mögött a védekezés munkál. Király Levente az első jelenet elfogódottsága után lubickol a szerepben. És közben a saját bőrét viszi a vásárra: a hazánkban még mindig lenézett vidékiséget, a kitörési vágyat, az öregedést, a pocakosodást teszi személyessé.” [4] Sándor János rendező a „szerelmes-filozofikus-romantikus pergő játékból színházi, helyi hitvallást formált”. Arról szólt ez az előadás, hogy miért fontos a színház, miért fenségesek az esendő ripacsok.
Hasonló sorok olvashatók az Esti Hírlapban, amikor a Szegedi Nemzeti Színház Budapesten vendégszerepelt 1987-ben Sándor János rendezésével, a Hegedűs a háztetőn című musicallel: „Tevje, a tejesember – ezt a nagy formátumú főszerepet láttam már Chaim Topollal (filmen, kétszer), Smuel Rodenskyvel (Münchenben, színpadon) és Bessenyei Ferenccel (kétszer az Operettszínházban). Mindhárman egészen kivételes színészi ábrázolással örvendeztették meg a közönséget, de merem állítani, hogy a szegediek Király Leventéje nem marad el mögöttük. Tüneményes báj és szelíd humanizmus járja át minden hangját, mozdulatát, kacsintását (amit sűrűn alkalmaz az Úrral folytatott magánbeszélgetéseiben). Úgy uralkodik ezen a színpadon, hogy közben minden partnerével tökéletesen harmonikus a kapcsolata.” [5]
A Sándor Jánossal való közös munkák közül kiemelkedik egy kétszemélyes előadás 2015-ből. A Különös házasság című darabot Görgey Gábor írta Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona kapcsolatáról. A bemutatón a közönség hosszan ünnepelte a művészeket, Király Leventét, aki „hófehér öltönyben, kalapban, utazótáskával érkezik” és az „ősz parókában is fiatalos tartással” az íróasztalnál ülő Fekete Gizit. Király Levente ekkor, két év kihagyás után, teljes fegyverzetben, megfiatalodva tért vissza a színpadra, s láthatóan élvezte, hogy „betegségéből felépülve újra játszhat, ráadásul formátumához méltó feladatot kapott: a palóc írófejedelmet sok színnel, ízzel, humorral, kedélyesen kelti életre.” [6]
Király Levente bölcs belátással fogadta el a vidéki színészsorsot. Amikor 2006-ban interjút készítettek vele a Nemzet Színésze címről, a beszélgetést ezzel a kis monológgal zárta: „Nagyon sok tehetséges színész él vidéken. Többen pályájuk kezdetétől fogva az adott városban élnek, a helybeliek maguk közé fogadták őket, ahogy engem Szegeden. Egyikük személye sem kerülhető meg, nevük, pályájuk kitörölhetetlen része a vidéki színjátszásnak. Hűségük becsülendő, amint az is, hogy pillanatnyi sikerért nem csábulnak el a fővárosba, ahogyan én sem. Most hosszan sorolhatnék neveket, de nem teszem, mert senkit nem szeretnék kihagyni. Az viszont szomorúsággal tölthet el, hogy a vidéki színészek ritkábban jutnak eszükbe a kitüntetést odaítélő grémium tagjainak. Jászai-díjat még csak adnak, Kossuth-díjat viszont alig. Azzal, hogy engem a Nemzet Színészei közé választottak a halhatatlanok, talán változik valami, és a jövőben nagyobb figyelmet kap a vidéki színjátszás. Én legalábbis ezt szeretném.” [7]
Bár magát „keskeny vágányú színházi dolgozónak” tartotta, gazdag pályát járt be. Részese lehetett a magyar színháztörténet jelentős bemutatóinak, s örömét lelte a szegedi közönség feltétlen szeretetében. Emlékét megőrizzük, nyugodjon békében.
Gajdó Tamás
[1] Népszabadság, 2004. február 26.
[2] Borzák Tibor: Színarany. Budapest, 2006. 212.
[3] Csongrád Megyei Hírlap, 1979. május 11.
[4] Népszava, 1983. október 14.
[5] Esti Hírlap, 1987, március 10.
[6] Délvilág, 2010. december 20.
[7] Borzák Tibor: Színarany. Budapest, 2006. 216.