Egy elfeledett színházi polihisztor

 

Hosszú élet adatott meg Hegedűs Tibornak (1898. nov. 8.–1984. nov. 7.). A 19. század legvégén született, majdnem végigélte a 20. századot, tanúja volt politikai és társadalmi fordulatoknak, rendszerek átalakulásának, korszakok változásának, ma már a történelemkönyvekből ismert alakok felemelkedésének és bukásának, de mindezek közül számunkra talán mégis a legfontosabb az, hogy jelen lehetett a modern kori magyar színház- és kultúrtörténet jelentős momentumainál. Megadatott számára, hogy ismerje, munka- és alkotótársa lehessen többek között Hevesi Sándornak, Rákosi Szidinek, Hegedűs Gyulának, Bajor Gizinek, Csortos Gyulának, Varsányi Irénnek, Tolnay Klárinak, Somlay Artúrnak, Ajtay Andornak. Elmaradhatatlan érdemeket szerzett a rádiózás és – a múlt század új, nagy meglepetéseket tartogató művészeti ágában – a „beszélő film” magyarországi történetében, hiszen ő volt a rendezője az első két magyarul megszólaló hangosfilmnek. Az állam színészakadémiájának tanára, az első magyar magánszínház főrendezője, majd rövid időre igazgatója is volt. Lefordította Sztanyiszlavszkij Egy színész felkészül című könyvét és A színész, a színpad és a hangosfilm címmel kiadta a Harsányi Zsolt [1.] által írt előszóban okosnak, elmésnek, színesen megírtnak és a mesterségbe vetett hit ékes bizonyítékának titulált könyvét.

 

 

„Furcsa világ a színházi világ. Aki egyszer belekostól, nem tud kikerülni a vonzásából, mert színész, rendező annyi életet él, ahány szerepet játszik, ahány darabot rendez. De ezen a pályán többször is meghal az ember, amíg eltemetik. Hegedüs Tibor háromszor halt meg. Először akkor, amikor félreállították, másodszor nyugdíjazásakor, és véglegesen 1984. november 7-én hét óra előtt néhány perccel, kórházi ágyán, egy nappal nyolcvanhatodik születésnapja előtt” – írja róla Szatmári István, a Vígszínház színművésze a Film, Színház, Muzsika 1984. november 17-i számában megjelent visszaemlékezésében [2.]. Utolsó éveiben gyakran látogatta az idős mestert egykori tanítványa, színésze. Ő volt az, aki a Török Ilona rendező és Virág Katalin szerkesztő jóvoltából a Magyar Televízióban Mestersége a színház címmel készített negyvenperces riportműsorban is kérdezhette hajdani tanárát. Ezzel az interjúval bearanyozták Hegedűs Tibor életének utolsó hónapjait, olvasható Szatmári István megemlékezésében. „A műsor után rengetegen telefonáltak, gratuláltak neki, boldog volt. Visszaemlékezésekben is egyre gyakrabban bukkant fel a neve. A jó öreg Vígszínház is jelentkezett, a tagok felajánlásait bőkezűen megtoldotta az igazgatóság. Öreg szívének nagyon jólesett ez a gesztus.” [3.]

 

 

Hegedűs Tibor Budapesten született 1898. november 8-án. Egyszerű munkáscsaládból származott, édesapja Hegedűs Károly MÁV-felügyelő, édesanyja Ács Malvin. Öccse Hegedűs Lajos Viktor gyógyszertörténész. Az I. világháború utolsó évében az orosz fronton katona, de sérülés következében leszerelik. Rövid ideig Budapesten joghallgató, majd Miskolcon újságíróként dolgozik. 1918-ban Miskolcról érkezik Budapestre, hogy felvételi vizsgára jelentkezzen a Színművészeti Akadémia színész szakára. Szülővárosába jön, hiszen Budapesten született, még a 19. században. A visszaemlékezésekben és a Magyar Televízióban leadott emlékinterjúban családjáról így emlékezik: „a szüleim egyszerű emberek voltak, postások és vasutasok, míg a nagypapám, az apai részről 48-as honvéd volt. Emlékszem, gyerekkoromban, mikor kimentünk a Népliget közelébe, ott volt az öregeknek a menháza, a 48-as honvédek menedékháza. Ott kint voltam náluk és emlékszem, régi szivarvégeket gyűjtöttünk egy skatulyába össze és azokat vittük ajándékba. Abból ők – fölaprították apróra – cigaretta tölteléket csináltak és így használták.” [5.]

 

 

Az idézett interjúban beszél arról a számára oly fontos és az egész életét meghatározó találkozásáról is, mely Móricz Zsigmonddal történt: „In medias res akarok belefogni a mondókámba, és akkor eszembe jut, hogy ez nekem meghatározta a jövőmet is. Móricz Zsigmondnak egy nekem adott könyve, amibe azt írja: »Hegedüs Tibor jó fiú.« A Légy jó mindhalálig-nak az első kiadását dedikálta. »Jó fiú és nagy emberré ered.« Hát ez utóbbi jóslata nem vált be, de a többi az rendben van.” [6.] (Móriczcal később rendezőként is összehozza a sors, amikor a Belvárosi Színházban állítja színpadra a Sári bírót.) Számos interjúban említi, hogy valójában soha nem akart színész lenni. Próbálkozott az orvosi pályával, de amikor megtudta, hogy mint hadi önkéntes, hadi érettségizett, csak egy nyári tanfolyamon kezdheti el a tanulmányokat, elállt ettől a tervétől. Majd az ELTE tanárképzőjébe szeretett volna beiratkozni, de görög érettségi híján nem vették fel. Ezt követően Miskolcon újságíró a Reggeli Hírlap és a Reggel című lapoknál. Ilyen előzmények után került a Színművészeti Akadémiára. Dacára annak, hogy színinövendék lett, Hegedűs Tibort valójában mindig is a rendezés érdekelte. A rendezés alapelemeit magánúton sajátította el Hevesi Sándortól, a korszak nagyhatású rendezőjétől, gyakorlati és színházelméleti gondolkodójától, a Nemzeti Színház főrendezőjétől. [7.] 1921-ben elvégezte a Színiakadémiát. Diplomájának megszerzése után a Várszínházban majd a Belvárosi Színházban és az Andrássy úti Színházban színész, 1923-ban pedig az UNIÓ Színházakhoz szerződik. Szerepel az 1924-ben bemutatott Csak nővel ne! és az Egy fiúnak a fele című némafilmekben. A Magyar Rádió megindulása után ő az első hangjátékok rendezője. A magyar hangosfilmgyártás úttörője: 1930-ban Párizsban rendezi a Paramount filmgyár Az orvos titka és a Kacagó asszony című filmjeinek magyar változatát, Bajor Gizivel a főszerepben. Később még két hangosfilmet rendez, a Tavaszi szonátát 1942-ben és a Sári bírót 1943-ban, valamint művészeti vezetője az 1940-ben bemutatott Sárga rózsa című filmnek. Meg nem valósult filmforgatókönyve az 1941-ben íródott Budapesti kaland.

 

 

1925-től a Renaissance majd a Belvárosi Színházban rendez, 1927-től a Vígszínház rendezője, főrendezője, 1943‒45-ben igazgatója. 1924. június 1-én feleségül veszi Horváth Éva színésznőt, akitől 1928-ban fia (Tibor) születik. A házasság mindössze tíz évig tart,1934-ben elválnak. 1938 és 1944 között a Színiakadémián színpadi gyakorlatot és művészi beszédet tanít és elsőként oktatja a színészet mellett a rendezést. 1945-ben az Igazolóbizottság elsőfokon eltiltja a színházi működéstől. Igazolási perének teljes dokumentációját a Fővárosi Levéltárban őrzik. A peranyag minden részletet kimerítő leírása, a tanúk – mások mellett Várkonyi Zoltán és egy Auschwitzot megjárt vígszínházi díszítőmunkás – vallomásának őszinte hangja mind azt bizonyítják, hogy a maga korának nem csak szakmai, de emberi szempontból is jelentős figurája volt Hegedűs Tibor. A fellebbezéseknek és a hosszadalmas bizonyítási eljárásnak köszönhetően végül a bizottság igazolja őt, ennek ellenére háttérbe szorul és karrierje megtorpan: bár törekedett az új rendbe és művészi elvárások világába beilleszkedni, de ez már nem sikerült.

 

 

Dolgozik Szegeden majd az Állami Bányász Színházban, a Kamara Varietében, a XI. ker. Tanács Népművelési Osztályán, a Csepeli Vasművek munkás színjátszó csoportjánál mint tanár, a Néphadsereg Központi Tisztiházánál mint rendező. 1951-től 1958-ig a Vidám Színpad és a Kis Színpad főrendezője. Közben vendégként – Magyar Bálint igazgatása alatt – 1956 februárjában megrendezi Csehov Sirályát a Magyar Néphadsereg Színháza néven működő Vígszínházban. Abban az intézményben, ahol rendezői, főrendezői majd igazgatói pályafutása során az úgynevezett „vígszínházi stílus” a háborús időkben is tovább élt és fejlődött. Egy vészterhes és bonyolult történelmi időszakban, 1943. november 29-től (Harsányi Zsolt halálától) 1945. január 16-ig (a Vígszínház kupoláját ért bombatalálatig) állt direktorként a nagymúltú intézmény élén, és azzal, hogy Harsányi Zsolt halála után (Roboz Imre [8.] kérésére) vállalta az igazgatói posztot, megvédte az intézményt attól, hogy oda Vaszary Jánost [9.] vagy Cselle Lajost [10.] ültessék be, és jobboldali, nyilas szimpatizáns színházat csináljanak belőle. A háborút követő új korszak új színházvezető gárdát is igényelt. A régiek közül Bárdos Artúrt [11.] és Jób Dánielt [12.] ugyan rehabilitálta a politika és visszakapták színházaikat, de már egy egészen más időszakban kellett volna színházat csinálniuk. A Vígszínház kupolája beomlott, a nézőtere és a színpada romokban hevert, de a főfalak, az öltözők és az adminisztráció helyiségei épségben megmaradtak. Társulata ideiglenesen az egykori Renaissance Színház épületében (a mai Thália Színházban) játszott, majd miután a honvédség újjáépítette a Vígszínházat, 1951. december 21-én (Sztálin 72. születésnapján) ismét megnyitotta kapuit, immár a Magyar Néphadsereg Színháza néven. Jób Dániel az új érában már nem kívánt dolgozni Hegedűs Tiborral, azzal az egykori kollégával és baráttal, akinek megannyi komoly szakmai és közönségsikert köszönhetett igazgatóként. Bár Jóbnak igyekezett az új kulturális elit elégtételt adni az őt ért sérelmekért, visszakapott pozíciójával azonban már ő sem tudott mit kezdeni. „A felszabadulás után egy másik emberrel találkoztam, mint akit az új világ szele nem érintett, konokul a régi Vígszínház akusztikáját akarta retusálni – írja a Kor- és pályatársakban Somló István. – Az igazság az, hogy a színházak államosításakor a Vígszínház már elérkezett gazdasági és művészi csődjéhez.” [13.]

 

 

A háborút követő időszakban tehát fokozatosan beszűkültek a szakmai lehetőségek Hegedűs számára. E folyamat nagyrészt az igazolási per következményeként zajlott, de a megváltozott politikai és társadalmi berendezkedés „megszokott” velejárója is volt. A kommunista rendszer nem nézte jó szemmel a polgári hagyományokra épülő színházi kultúrában alkotott művész tevékenységét, különösen nem olyanét, aki néhány évvel korábban a legnagyobb magánszínház egyik emblematikus alakja volt. Ezen még az sem segíthetett, hogy Hegedűs főrendezőként és igazgatóként – közvetlen és közvetett módon is – több embernek nyújtott segítséget az üldöztetések idején. 1958-tól nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig a József Attila Színház tagja. Nem csak rendezőként, de önálló szerzőként és számos francia darab fordítójaként is ismerhetjük. Kézirat formájában két visszaemlékezése maradt fenn: Az első magyar hangosfilm hiteles története (Budapest, 1964) és Az első magyar hangosfilmről (Budapest, 1970).

 

Utolsó állomáshelyéről, a József Attila Színház főrendezői posztjáról 1969-ben vonult nyugdíjba. 1971 szeptemberében, a Színművészeti Főiskola 107. tanulmányi évének megnyitóján dr. Simó Jenő miniszterhelyettes ünnepélyes bejelentést tett: a főiskolát egyetemi rangra emelte az Elnöki Tanács. A jeles napon aranydiplomát kapott több egykori hallgató, köztük „ötvenéves színészi és rendezői munkájáért Hegedűs Tibor, aki ma is tevékeny, aktív részvevője színi életünknek. […] Hegedűs Tibor, aki a kitüntetettek nevében a két nemzedék találkozásának jelentőségéről szólt, így fejezte be beszédét: Régi bajtársaimmal együtt kívánjuk, hogy a fiatal művészek ne érezzék a létbizonytalanságot, de az ifjúság kivételes lelkesedésével szolgálják az emberiség jobb jövőjéért küzdő örök művészetet.” [14.]

 

A szakmai sikerek és megpróbáltatások után Hegedűs 1973-ban Érdemes Művész kitüntetésben részesült. Ennek kapcsán úgy írt róla a Film, Színház, Muzsika, mint aki Budapestnek úgyszólván minden színpadán rendezett, de a legtöbbet és leghosszabban a Vígszínházban: ő is a vígszínházi stílus neveltje és hordozója. „Tulaj]donképpen azt kellene írnunk róla: színházi életünk „nagy öregje”, de életkora, hajának színe ellenére sem illik rá ez a meghatározás. Bár „státusa” szerint: nyugdíjas, nem pihen, nem vonul vissza: jelen van, frissen és – ha ez a fordulat szokványosnak hangzik is – fiatalon.” [15.] Öt évvel később, 1978-ban aztán a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 80. születésnapja alkalmából, öt évtizedes rendezői tevékenysége elismeréseként „Hegedűs Tibor nyugalmazott színész-rendezőnek, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művészének a Munka Érdemrend arany fokozata minősítést adományozta.” [16.] (Ebben az évben rajta kívül még Sulyok Mária részesült ebben a kitüntetésben.)

 

Visszaemlékezések szerint nyugdíjas éveiben is nagyon sokszor feltűnt „a tanár úr fehér feje a színházak nézőterén, sőt még főiskolai vizsgaelőadásokon is.” [17.] TV-interjújában Hegedűs beszélt is azokról az előadásokról, amelyeket látott, és amelyek újszerűségükkel, kísérletező megoldásaikkal – immár „új időknek új dalaival” – nagy hatást gyakoroltak rá. Megemlítette az 1977/78-as színházi évad egyik legnagyobb eseményét, a Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődés bemutatóját a Vígszínházban, de volt alkalma látni a Nemzeti Színházban a Csíksomlyói passiót is. „El voltam ragadtatva, és külön egy nagy kultúrmissziónak tartottam például a Kalevala előadását, amit a Körszínházban láttam először, hiszen látszott, hogy az egész észak-európai irodalom megmozdult és csodálkozott ezen a tetten, ezen a merészségen, hogy a Kalevalát előadják.” [18.]

 

 

A Színművészeti Főiskola 1981. szeptember 14-i évnyitóján gyémánt- és aranydiplomával köszöntötték azokat a művészeket, akik hatvan, illetve ötven évet töltöttek a színi pályán. Hegedűs ekkor kapta meg gyémántdiplomáját, Iványi Márta és Szini Margit mellett. A kitüntetettek nevében – akárcsak tíz évvel korábban – most is ő mondott köszönetet. A Film, Színház, Muzsika változatlan formában közölte beszédét:

 

 

Hegedűs Tibor olyan dolgok tanúja volt a magyar színjátszás 20. századi történetében, amelyeket érdemes feltárnunk és továbbadnunk az utókornak. „Keze Molnár Ferenccel parolázott, Bródyval, Hunyadival, Szomoryval és azzal a Fodor Lászlóval, akinek egy darabja sem ment száz előadáson alul, és aki »kitántorgott« Amerikába, hogy filmre írja az Egy frakk történetét és a Bizsut.” [20.] Különös játéka a sorsnak, hogy a Vígszínház történetében a Hegedűs név mindig jelen volt. Hegedűs Gyula [21.] sokak számára ma már csak egy közeli utca a Víg mellett vagy szoborrá dermedt legenda a színház előterében. Hegedűs D. Géza a színpadon örökíti tovább, amit a nagy elődöktől tanult és ellesett, Hegedűs Tibor viszont csak távoli emlék néhány szakember és hajdani barát, netalán kolléga számára. Hagyatékának jelentős részét – tíz nagyméretű kartondobozban – az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben őrzik. A dedikált könyvek, levelek, jelentések, darabok, megannyi „színházi kacat” türelmesen várja, hogy újra felfedezzék őket, és talán vannak bizonyos előjelek, amelyek azt sugallják, hogy a hosszúra nyúlt kényszerszünet utáni újjászületésre már nem is kell olyan sokat várni, ez viszont már egy másik történet.

 

Írta: Csadi Zoltán, színész, rendező, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház igazgatóhelyettese

 

(A publikáció nyomtatásban a Criticai Lapok 2018, XXVII. évf. 11-12. számában jelent meg.)