„A kételyekből építkezem” – Kaszás Attila (1960–2007)

 

 

 

E megrendítő sorokkal vall gyerekkoráról a színész. A kisebbségi magyar létről, a politika által szétszabdalt ország idegenbe rekedt és hitevesztett értelmiségéről. Ám ő már egy új nemzedék gyermeke, aki a mesebeli legkisebb fiúként nekivág a nagyvilágnak.

 

 

Meghatározó pillanat a kamaszfiú életében, amikor a Vígszínházban Kútvölgyi Erzsébettel a címszerepben látja a Szent Johanna című darabot. „Úgy megbabonázott, hogy végigsírtam az előadást, és elhatároztam, hogy én is ezt akarom csinálni” – vallja később.

A rangot jelentő Horvai–Kapás osztályban végez a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1983-ban, olyan évfolyamtársakkal, mint Bardóczy Attila, Eszenyi Enikő, Ivancsics Ilona, Méhes László, Nagy Miklós, Nyertes Zsuzsa, ifj. Pathó István, Simon Mari, Szerémi Zoltán, Rácz Géza, Rátóti Zoltán, Rudolf Péter, Töreky Zsuzsa.

 

 

Horvai István a Vígszínház igazgatója. Nem véletlen, hogy ez a színház lesz színészi útjának első állomása. Hűséges típus, másfél évtizeden át tagja a társulatnak. Ez az időszak művészi pályáján a lassú építkezés kora. Talán lassúbb és hosszabb, mint másoké. Később mint szertelen, szélsőséges, bizonytalan fiatal színész emlékszik ekkori magára. Eleinte évente két-három, az 1980-as évek közepétől már öt-hat előadásban játszik. Föltűnik Ruttkai Éva mellett Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabjában. A kisebbik fiú szerepét kapja Arthur Miller Az ügynök halála című művének előadásában; partnere a címszereplő Tordy Géza és a bátyját alakító Hegedűs D. Géza. Játszik az Éjjeli menedékhely című produkcióban. Rendezői közt találjuk Kapás Dezsőt, Gothár Pétert, Balázs Pétert, Marton Lászlót, Sík Ferencet, Iglódi Istvánt és Szinetár Miklóst. Tapasztalatszerzésre kiváló, megmutatkozásra még kevés.

 

 

Hét éve tagja a Vígszínháznak, harmincas éveiben jár, amikor megtorpanni látszik, kétségei támadnak: „Úgy láttam, hogy előbbre lépek, vagy a pályát abbahagyom. Mert hiába lelkesülne akár ötezer ember, ha énbennem nem történik semmi. Akkor talmi a siker.”

 

 

Az 1990-es év sorsfordító az életében. A Vígszínház néhány fiatal színésze lehetőséget kap egy új darabban való közreműködésre az akkor szerveződő Budapesti Kamaraszínházban. Büchner Leonce és Léna című művének színpadi változata 1991. január 12-én kerül színre az Asbóth utcai Kisszínpadon, ezzel nyit a Kamaraszínház.

 

„Rendkívül friss előadás volt. A gesztusnak volt óriási jelentősége, annak, hogy néhányan el tudtunk jönni a Vígből – a jól menő gépezetből – egy pici, sötét terembe, ahol magunkra zártuk az ajtót. Hat hét múlva előjöttünk, és megmutattuk magunkat” – így emlékszik vissza ezekre a hetekre.

 

 

Az előadás óriási sikert arat. A szakma, a közönség egyöntetű elismeréssel fogadja a rendezőként ekkor debütáló Eszenyi Enikőt és a főszerepben Kaszás Attilát, akinek ezzel az alakítással sikerül túllépnie félelmein, szorongató kishitűségén. Később bevallotta: „Ez az előadás hitette el velem, hogy képes vagyok új energiákat mozgósítani, s kiszabadított a depresszióból.”

 

Eszenyi Enikővel már főiskolás koruk óta összekötötték életüket, ezzel az előadással gyümölcsöző színpadi kapcsolatuk is kezdetét veszi. Sorra követik egymást azok a bemutatók, amelyeket Enikő rendez, s amelyekben Attila játssza a főszerepet. Elkezdődik közös szárnyalásuk. West Side Story, Heilbronni Katica, Baal, Sok hűhó semmiért.

 

A Leonce és Léna sikere után egy évvel később újabb emlékezetes produkció kerül színre, Rudolf Péter rendezésében. Eszenyi Enikővel az oldalán John Osborne Dühöngő ifjúság című darabjában lép színpadra. S megismétlődik a zajos ünneplés. Bebizonyosodik, a lassan érő fiatal művész végre a megérdemelt élvonalba kerül. Egyre több alkalommal vállal vendégszereplést, meghívja a Rock Színház, az Arizona Színház, a Fővárosi Operettszínház; két ízben a Győri Nemzeti Színházban is szerepel. Győrben 1998-ban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, majd Füst Milán IV. Henrik című darabjában láthatja a közönség. Mindkét előadást Tordy Géza rendezi. Füst Milán királydrámájának címszerepében ismét óriási sikert arat a színész. „Rendkívüli előadás volt, Attila az ifjúkor szelességétől az öregkor rezignált bölcsességéig mindent bemutatott benne” – írják róla.

 

 

A Vígszínházban eltöltött másfél évtized után megérlelődik benne az elhatározás, változtatnia kell. „Negyven éves vagyok, ideje, hogy kezembe vegyem a sorsom irányítását” – nyilatkozza, amikor a Vígszínházból való távozásáról kérdezik. Nem akar többé olyan szerepeket eljátszani, melyek nem fontosak számára.

 

 

Egyedi, különleges beszédhangját számtalan szinkronszerepben élvezhetjük, énekhangját pedig már főiskolásként kipróbálhatja a legendás Kőműves Kelemen című rockballadában, a Pesti Színházban.

 

 

Később, műfaját tekintve is változatos zenés darabokban látható, hallható a több hangszeren is játszó művész. A Hair, a Csókos asszony, A nyomorultak, Koldusopera vagy mind közt a legnépszerűbb A padlás című musical, melyet 1988 januárjában mutat be a Vígszínház. Az előadás több generáció meghatározó színházi élménye, Kaszás Attila felejthetetlen a Rádiós szerepében. Említhetjük a Rock Színházban bemutatott Miss Saigont is. Alakításának, énekhangjának híre egészen Londonig elér – próbaéneklésre hívják. Olyan zenés előadásokban élvezhetjük egyre kiforrottabb énekhangját, mint a Mágnás Miska, a Van aki forrón szereti, a Háry János, a János vitéz és a Holdbeli csónakos.

 

Zenei lemezek, hangoskönyvek népszerű előadója. Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós verseinek hű tolmácsolója. Közreműködésével közel tizenkét órás anyag készül J. R. R. Tolkien A hobbit című regényéből.

 

 

 

A pálya első szakaszát meghatározó Vígszínháztól való megválás az ezredforduló idején művészi pályájának újabb fordulópontja. Nem szerződik le sehová, a szabadúszó színészek merész életét és hajszolt mindennapjait kezdi meg 1999-ben. A vele készült interjúkat olvasva nem túlzás túlfeszített munkatempót emlegetni. Így mesél egy napjáról 2002-ben: „Reggelente beülök a kocsiba, mostanában Kecskemétre megyek, aztán Szegedre. Próba után visszaülök a kocsiba, rohanok Pestre. Játszom egyet, hazamegyek, beveszek két Valeriánát, hogy valamennyit aludni tudjak. Ez az élet hosszabb távon életveszélyes. De van még négy-öt ilyen évem, amit ki tudok használni.”

 

Ez a négy év bár kimerítő, ám eredményeit tekintve rendkívül fontos a pályáján. A Vígszínháznak már nem, a Nemzeti Színháznak még nem tagja. Sok színházban dolgozik ekkoriban, sokféle társulatban kell bizonyítania, de őt ez felvillanyozza. Ahogy fogalmaz: „Sok jó szereppel biztosan nem találkoztam volna másként”.

 

A Vasárnapi Hírek 2001. december 2-i számában olvashatók az alábbi sorok a művészről: „Az utóbbi időben szenzációs főszerepeket játszhatott, hogy csak a Magyar Színházban Az ifjúság édes madarát, a Csongor és Tündét, az Új Színházban a Hermelint és az Éjjeli menedékhelyet, a Vígszínházban pedig a Sok hűhó semmiért említsük…” Lubickol e szerepekben, élvezi azt a sokszínűséget, mely a különböző karakterekkel jár. Bevallása szerint sosem voltak szerepálmai: „Jó szerzőtől, jó darabban, jó rendezővel, jó szerepben szeretek játszani. Változatos szerepekre vágyom, nem hagyom magam beskatulyázni. [....] Boldog is vagyok. Úgy gondolom, ezeket a szép szerepeket annak köszönhetem, hogy kivittem magam a piacra. Szabadúszó lettem, így megtalálnak ezek a feladatok, és én nem zárkózom el előlük. Iszonyúan izgat, hogy mi történik az ország színházaiban. Legközelebb Kecskemétre megyek Don Juant játszani Bodolay Géza rendezésében. Aztán Szegeden Csáth Géza A Janika darabja következik... Én szívesen mozdulok ki a fővárosból.”

 

Sikert sikerre halmoz, emberként és művészként egyre biztosabban áll a lábán. Mindezek ellenére nem veszíti el a kétkedés képességét, sőt, ösztönző erőt lát benne: „A kételyekből építkezem. Azok noszogatnak, lökdösnek. Meglehetősen sokat segít, hogy szakmai szempontból pallérozódom. Ez átsegít olyan hullámvölgyeken, amelyeken régebben csak hosszú idő alatt tudtam átvergődni. Ezért a kétkedéseim ideje is megrövidült. Ettől azonban még ragaszkodom a kételyeimhez.”

 

 

Szemléletes összegzését adja akkori életérzésének az alábbi gondolattal: „Óriási dolog, hogyha az embernek megadatik az a kegy, hogy eljátszhat egy IV. Henriket, utána felül a vonatra, és bemegy az Operettszínházba, kisminkeli magát, és női ruhába bújva eljátssza a Van, aki forrón szereti Jane-ét. Ilyeneket játszottam párhuzamosan, s ez volt az én hihetetlenül boldog, önfeledt csapongásoktól sem mentes extravagáns korszakom.”

 

Időközben magánélete is egyre teljesebb. A Czillei és a Hunyadiak című darabban vendégszerepel a Nemzeti Színházban 2004-ben, amikor az előadásban táncosként részt vevő feleségét megismeri. Szerelem, házasság, és megszületik a régóta várt gyermeke is.

 

 

Elfogadva a Nemzeti Színház fölkérését 2003-ban leszerződik a színházhoz. Ismét egy nagy változás az életében. Elszántsága, elhivatottsága töretlen. Ekkoriban játszik a korábban már említett Holdbeli csónakosban és az Operaházban a János vitézben. A III. Richárd című előadásban Buckingham hercegének szerepét kapja, míg régi, nagy sikere helyszínén, a Budapesti Kamaraszínházban Versinyint alakítja Csehov Három nővérében. Alakításai a művészi teljesség irányába mutatnak.

 

A Nemzeti Színházhoz történő csatlakozása nem pusztán művészi ambíció, jóval több annál. Az alábbi, 2003-ban megjelent sorok is ezt igazolják: „Kisebbségi magyarnak lenni egy másik életérzés. Amikor idejöttem tanulni, döbbenten vettem észre, hogy itt mennyire nem fontos ez az egész. Néhányan abszolút közömbösek, például nem értik a magyar igazolványt sem, mások meg politikai erényt szeretnének Trianonból kovácsolni. Nekem a nihilből, de a pántlikás magyarkodásból is elegem van. A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot. Szeptembertől a Nemzeti Színház tagja vagyok, mert fontos számomra, hogy a falak egészséges, jó szellemekkel teljenek meg. Megpróbálok ezért – tehetségemhez mérten – mindent megtenni. Ha ez nem sikerül, akkor tovább állok.”

 

 

Utolsó bemutatója Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabja 2007. február 8-án. Sándor L. István írja róla az Ellenfény hasábjain: „Utoljára néhány hete láttam Kaszás Attilát a Nemzeti Színház színpadán. A Mesél a bécsi erdőben játszotta Oszkárt, a hentest. Megleptek azok az új színek, izgalmas gesztusok, ahogy a figurát megteremtette. Kicsit talán a háttérbe is húzódva lett az előadás egyik legfontosabb szereplője. Oszkárban nem volt semmi drabális és agresszív, inkább szorongónak tűnt, aki megalázottan áll félre, amikor Mariann mást választ.”

 

Ami ezután történt, felfoghatatlan. Megkérdőjeleződik a bibliai „mindennek rendelt ideje van” kezdetű prófécia örökérvényű igazsága. Valóban itt volt az ideje? Hisz épp akkorra érett be oly sok minden pályáján, életében. A családi élet harmóniáját megélő életszakaszba lépett, a színpadon pedig nagy igazságok kimondására, eljátszására volt hivatva. Lehet ez az út vége? Befejezettnek tekinthető élet az ilyen? Gyarló emberi érzések és gondolatok, talán rosszul értelmezett kérdések, melyekre nincs jó válasz. Egy azonban biztos, halála olyan űrt hagyott maga után, amely senkivel nem pótolható.

 

 

Figyelve tehetségét, tisztességét, mindvégig megőrzött tisztaságát, s látva közéletünk mai állapotát, azon töprengek, hogy személye reményt adhatna-e a megbékélésre, biztatást az összefogásra. Ha még köztünk lenne. De már tizennégy éve csak emlékeinkben él. 2021. március 16-án lenne 61 éves.

 

Írta: Szebényi Ágnes