Szokatlan, tánctörténetileg csekély – emberileg annál tapinthatóbb – jelentőségű tárgy középpontba emelésével adózik egy nagyszerű művész emléke előtt sorozatunk aktuális epizódja. Ugray Klotild (1932-2002) balerina és balettmester a magyar klasszikus tánc, a Magyar Állami Operaház az 1950-es évek elejétől kezdődő aranykorának volt kiemelkedő, ám mára szinte elfeledett nagysága. 1947-től az Opera balettiskolájának növendéke 1950 márciusában a János vitéz és A diótörő előadásaiban debütált (kartáncosként) két, egymást követő napon, a színpadtól huszonkét évvel később, a Sámson és Delila balettbetétjének táncosaként búcsúzott. 1952-ben nyert magántáncosi címet. Operaházi tagsága utolsó másfél évtizedében a társulat megbecsült balettmestereként dolgozott 1987-ig. 1972 és 1975 között ugyanebben a pozícióban dolgozott a Fővárosi Operettszínházban. Húsz évvel ezelőtt, 2002. március 29-én hunyt el, halála évében a Magyar Állami Operaház vezetése posztumusz örökös taggá nyilvánította.
"Aszkétikus alkat, szigorú arc, középhosszú szőke haj, biztos, határozott járás, egész egyénisége fegyelmezettséget, tekintélyt sugároz. Gazdag művészi pályafutás sikerei, emlékezetesen megformált szerepei után négy évvel ezelőtt búcsúzott el csendben az aktív színpadi szerepléstől. A plakátokon helyet változtatott a neve, és a színpadi alkotók táborában találhatjuk, mint próbavezető balettmester” – olvasható Königer Miklós Ugray-interjújának bevezetőjében, a Néző című magazin 1976. februári számában.
Az 1950-es évek műsorát szemlézve látható: szinte nem volt balettelőadás, melyben – kisebb vagy közepes súlyú szerepekben – fel ne tűnt volna ekkoriban a Magyar Állami Operaház színpadán. Szorgalmas robotos: hány és hány hozzá hasonlóan kiváló, ám az igazi reflektorfény által elkerült, vagy ritkán megtalált hőse volt korának… A remek adottságú és végtelenül szorgalmas Ugrayt aztán kiérdemelt főszerepek találták meg: 1953-ban Mária hercegnő A diótörőben, Mária illetve Zaréma szerepét táncolta A bahcsiszeráji szökőkútban (1957), majd Harangozó Gyula 1958-as A fából faragott királyfijának Királykisasszonyát alakította, ugyanebben az évben lett a Giselle legendás tündérének, Myrthának megformálója is. 1966-ban Mihail Fokin Tűzmadár című balettjének címszerepét bízták rá, egy évvel később az Orgonatündért alakította a Petipa-féle Csipkerózsikában. Vezető szerepeit a repertoáron tartott produkciókban egészen visszavonulásáig táncolta.
Ugray Klotild korai éveinek helyszínei érdekes módon szinte körbeölelik az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Krisztina körúti épületét: az Avar utcában született és töltötte gyerekkorát, családjával később az Iskola utcába költöztek, a Márvány utcai iskolában végezte az elemit, több rokona a Várnegyed tövében élt.
A német polgárcsalád feje idősebb Ugray (Unger) Károly mérnök-alezredes, minisztériumi tanácsos, a háború után a Közúti Hídfenntartási Vállalat, majd a Fővárosi Tanács Magas- és Mélyépítő Vállalatának megbecsült, világot látott mérnöke volt, édesanyja Höflinger Mária háztartásbeli. Rajongva szeretett bátyja, ifjabb Ugray Károly Budapest ostromakor, kamaszként kapott halálos sebet („német golyótól találva hősi halált halt” – írta Klotild egy 1953-as önéletrajzában). A kislány eszmélésétől táncos akart lenni: tanulmányait kilenc évesen kezdte el, először Jármay Edit, majd Nádasi Ferenc hírneves magán-balettiskolájában (a Jármay-iskolában 1946-ban, majd, három évvel később az Opera balettiskolájában, kiváló növendékként egyaránt aranyéremmel tüntették ki).
Hogy pontosan mit jelentett az, hogy Ugray az Operabalett aranykorának volt kiemelkedő alakja? Elsősorban számtalan megmutatkozási lehetőséget a rangossá és a nagyvilágban hírnevessé vált társulat kötelékében: egy 1967-es önéletrajza szerint vendégszerepelt többek közt a Szovjetunió számos városában, Finnországban, Svédországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Egyiptomban, Kínában, Vietnámban s szinte az összes környező országban. Pályája koronájaként 1959-ben Róna Viktor (kinek alakját a közelmúltban, a Bajor Gizi Színészmúzeum nagyszabású emlékkiállításán és az ennek alkalmából megjelent kötettel idéztük meg) partnereként aranyérmet nyert a bécsi Világifjúsági Találkozón. 1964-ben Liszt-díjjal tüntették ki.
Ugray Klotild 1958-ban ment férjhez Karády (Karádi) Bélához, a II. világháború utáni hazai színházi élet rendkívül színes és befolyásos alakjához, akivel negyvennégy évig, a balerina haláláig éltek együtt. Karády élettörténetét e rövid értekezésben nem feladatom bővebben tárgyalni – de a rendezői pályafutását alig húszévesen, az OMIKÉ-nél kezdő, majd a háború után (azt hajszál híján túlélve), a Bárdos Artúr-féle Belvárosi Színházban folytató színházi ember rendkívüli és fordulatos élete párjának lenni emberpróbáló kihívásnak, kalandnak, élete talán legnagyobb próbatételének számított.
Ugray Klotild balettművész és férje, a magyar színház, a szórakoztatóipar (varieté, cirkusz) évtizedeken át számtalan pozícióban szolgáló kulcsfigurája együttesen hatalmas gyűjteményt hozott létre, halmozott fel budai lakásában. Ugray halála után nyolc évvel, az OSZMI Táncarchívumának előző vezetőjével, Behuminé Szúdy Eszterrel látogattuk meg a szellemileg több mint intakt Karády Bélát, aki ekkor felvillantott néhány morzsát a nem is oly tágas társasházi lakásban és a hozzá tartozó garázsban, szisztematikus rendben őrzött, kettejük pályafutását páratlan részletességgel dokumentáló, anyagból. Karády e látogatás során szóban, majd hamarosan hivatalosan, írásban is rendelkezett eszmei (azaz a vagyoni elemeket egyáltalán nem érintő) hagyatékuk halála utáni sorsáról, vagyis az OSZMI-ban való elhelyezéséről. Karády Béla még hat évet élt: a vele szoros barátságot ápoló Molnár Dániel színháztörténész személyében szoros kapcsot jelentett az OSZMI és a legendás aggastyán között, később nagymértékben segítve immár hagyaték-feldolgozói munkánkat is. Ugyanilyen jelentős, elkötelezett szerepet játszott e történetben a házaspárhoz – szülei barátsága által – szorosan kötődő Róna Katalin újságíró. Pótolhatatlan és állhatatos segítségükért illesse barátainkat köszönet ehelyütt is.
Az Ugray-Karády-gyűjtemény sorsa az OSZMI birtokába került hagyatékok közül az egyik legdrámaibb és legelgondolkodtatóbb. A gyermektelen házaspárnak, Karády Béla halálának idejére élő rokona már nem maradt, barátja is alig. A Zalai úti társasházi lakásra hivatali pecsét került és egy végeláthatatlan, bürokratikus hagyatéki procedúra vette kezdetét, melynek részleteivel nem untatnám az olvasót. A hivatali lelketlenség, szűklátókörűség szövevényét egy, az illetékes önkormányzathoz frissen felvett alkalmazott vágta át egyetlen célzott, józan és mélyen emberi gesztussal, (kiszabadítva a vagyoni hagyaték körüli viták köréből az eszmeit) melynek nyomán a négy éven át hermetikusan lezárt lakásba, a szó szerint bármilyen állapotokra felkészült csapatunk végül beléphetett, hogy a végrendelet szellemében végre eljárhasson.
A sokára elkövetkezett, drámai pillanatban egy viszonylag ép képet mutató, sűrű por lepte időkapszulába léphettünk be, melyben, mélyen megrendülve, egy zárványt, egy második időkapszulát térképezhettünk és tárhattunk fel: az akkor már közel húsz éve halott Ugray Klotild szobáját, melyet özvegye a magányosan töltött közel másfél évtized alatt gyakorlatilag érintetlenül hagyott.
A Táncarchívum gyűjteményébe, az elmúlt fél évszázad során száznál több jeles művész és elméleti szakember hagyatéka került be. Ugray Klotildé egyikhez sem hasonlítható. Amint a korábban már említett Róna Viktor-emlékkiállítás során maximálisan tudatosult bennünk, egy művészi pálya, élettörténet, kor akár a legbanálisabb emlékek megőrzésével, és értő bemutatásával tehető igazán elevenné és megfoghatóvá. Különösen igaz ez a tánc, ezen éterien (el)illanó és bizonyos értelemben szinte megragadhatatlan művészeti ág esetében. Ugray Klotild emlékanyagában egy budai nagypolgári család története bontakozik ki, a 19. század közepétől kezdődő, rendkívüli ívben. A káprázatos szakmai anyag, így fotók, dokumentumok, nyomtatványok sokasága mellett egy család sorsán keresztül értékes és releváns relikviák tanúskodnak életmódról, helytörténetről, kulturális beágyazódásról, elmagyarosodásról, hitről, társadalmi rendek váltakozásáról. Az Ugray-szülők által az 1940-es években elkezdett, majd az özvegy által, hatvan év után, a gyászjelentéssel és a búcsúztató írásokkal lezárt, pedánsan vezetett grandiózus újságcikk-gyűjtemény hiánytalan, terjedelmes és megrendítő krónika, sorvezető egy hajdani életpályához.
Írásom illusztrációjaként számos izgalmas relikviát láthatnak, a gyerek, majd a viruló fiatal táncosnő emlékét őrző fotókat, dokumentumokat, egy távolba tűnt élet emlékeit, melyet – család, rokonok híján – egyes egyedül archívumunkra hagyományozott a történelem, ápolni és elevenen tartani annak alakját, akitől mindez ránk maradt, és akit e hagyaték őriz az örökkévalóságnak.
Az Ugray-család, pontosan Klotild betűrömi-készlete (’Kultúra Betűrömi’) az 1930-as évek végén készülhetett és került a família tulajdonába. A játék dobozában, a kézzel varrott vászonzacskóban található betűkártyák mellett, kiváló állapotban fennmaradt számos, hajdani játszmát őrző lapocska a játékosok nevével, illetve egy kis füzet, melyben ugyancsak a pontszámokat vezették. A füzetborító mintáiba, apró tintapöttyökkel kirajzolva a felirat: „Ugray Klotild IV/A”. A játék dobozán ott a tulajdonos lakcíme és neve: a gyerekírással formált betűk még keresik a helyüket a frissen megváltoztatott névben: „Uhgray Klotild”. A pontszámláló lapocskákon „Toti” ugyancsak ő: így hívta őt családja, és így hívták szerető kollégái egy életen át, mikor Toti már néni volt. Gyermekkorát és hetven évig tartó földi létét a hagyatékban található 1342 db levél, 1574 db fotó és tengernyi más dokumentum és relikvia mellett ez a megkapó kis tárgy is őrzi gyűjteményünkben.
„Borzasztóan szerette a táncot és a színházat, de nagyon szerette az otthonát is. Választott társát most nem tudom mivel vigasztalni. De egy szép kép lebeg előttem: Ugray Klotild Myrthát táncolja a Giselle című balettben. Lavrovszkij (Leonyid Mihajlovics Lavrovszkij, orosz táncos-koreográfus-balettmester, 1905-1967) mester tanította be itt nálunk a Giselle-t, s nagyon jól emlékszem arra a megjegyzésére, hogy neki otthon, a Bolsojban nincsen ilyen Myrthája. Valóban: Klotild könnyedén repült ebben a szerepben a színpadon, méltóságteljes volt és uralkodói. Igaz, hogy már nagyon régen láttam utoljára Myrtháját, [de] azóta senki sem tudta számomra alakját elhomályosítani. S most ezzel búcsúzom: látom lelki szemeim előtt, amint a Giselle utolsó jelenetében szinte a levegőben lebegve távolodik a színpadtól. De nem örökre, mert emlékezetünkben megőrizzük őt, ezt a kiváló művésznőt és nagyszerű embert, akit Ugray Klotildnak hívtak.” E szavakkal zárta gyászbeszédét Ugray búcsúztatásán világhírű pályatársa, a XX. századi magyar táncművészet egyik legnagyobb alakja, Kun Zsuzsa, akinek elárvult, roppant és Ugrayéra kísértetiesen emlékeztető sorsú hagyatéka immár ugyancsak a Táncarchívum gyűjteményét gazdagítja. Erről bővebben e rovat 2019. májusi epizódjában olvashattak.
Írta: Halász Tamás