Hétköznapok és ünnepek

Igazi ünnep azonban csak száz év múlva lett a korszakos eseményből – elsősorban azért, mert a kiegyezés után megélénkült a történeti érdeklődés, s a polgári társadalomban újonnan alakult szellemi műhelyek követendő példaként állították azokat a kivételes személyiségeket, akik mindent megtettek a magyar nyelv ápolásáért, a nemzeti kultúra megteremtéséért, a színészet pártolásáért. Nagyváradon Náményi Lajos szorgalmazta a százéves évforduló megünneplését, s az ő nevéhez fűződik a Váradi színészet története című munka megírása. Ahogyan a mű előszavából kiderül, Nagyvárad városa, Bihar vármegye, az 1892-ben alakult Szigligeti Társaság, a Bihar Megyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet valamint a Nagyváradi Takarékpénztár anyagilag is támogatta az összefoglalás megírását. [1.]

A centenáriumi megemlékezés százhúsz évvel ezelőtt ünnepi díszgyűléssel kezdődött. A megnyitót Rádl Ödön ügyvéd, lapszerkesztő, irodalmár, a Szigligeti Társaság elnöke tartotta. A díszbeszéd után Somló Sándor költő–színész szavalta el ez alkalomra írt ódáját, majd Náményi Lajos vázolta fel az első száz esztendő eseményeit. Ezt követően emléktáblát lepleztek le a régi Sas fogadó helyén emelt épület falán.

Két évvel később még nagyobb ünnepséget rendeztek Nagyváradon: 1900. október 15-én avatták fel a város első kőszínházát, melyet a bécsi Fellner és Helmer cég tervezett, és Rimanóczy Kálmán építész – tiszteletdíjáról nagylelkűen lemondva – kivitelezett.

 

Sas Ede ünnepi prológjában azzal szembesítette a közönséget és a művészeket, hogy a színház elveszítette hajdani fenségét, nem a létezés kérdéseivel foglalkozó tragédiák és a dicső nemzeti múltat idéző művek kerülnek színre, hanem üres tréfák, frivol félreértéseket felvonultató színjátékok. „Kalmárrá tette Tháliát az élet – A porban hajszol olcsó nyereséget” – recitálta lemondóan Paulayné Adorján Berta. – A prológus szerzője azonban megidézte Szigligeti Ede szellemét, azzal az óhajtással, hogy az új színház legyen a város neves drámaíró szülöttéhez méltó hely:

Váradi Antal előjátékában is a dicső múlt elevenedett meg: színre lépett a nagyváradi színészet jeles mecénása, dr. Sándorffy József és két jeles vándorszínész: Nagy István és Megyeri Károly. Természetesen a Múzsa is a színpadon termett, s a mű végén ezekkel a szavakkal fordult a jelen művészeihez:

Érdemes felfigyelni arra, hogy mit hangsúlyoztak az alapítók a nagyváradi színház átadásának pillanatában. Elsősorban azt, hogy a színjátszásnak nemzetinek kell lennie, azaz színvonalas új magyar drámákat kell bemutatni, melyek méltók a regényirodalomhoz és a költők alkotásaihoz. De legalább ilyen fontosnak tartották, s erre utal az oltár, a templom és a művészet Istenének említése, hogy a színház méltóságos, ünnepélyes és meghitt hely legyen.

 

Egyébként a Szabadság című napilap ifjú munkatársa, Ady Endre is hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.” ˙[4.]

 

A színházban az ünnepi eseményeket azonban komor hétköznapok követték. Hiányoztak a különleges események. „Nem volt még szín, élet, érdekesség a szezonban. Ne tessék mosolyogni: nagy baj van, ha Nagyváradon nem beszélnek a színházról. Pedig a színház kezd a témák közül kikopni…” – írta Ady Endre éppen egy évvel a Szigligeti Színház átadása után a Nagyváradi Naplóban. [5.]

 

A nagyváradi együttest vezető igazgatók természetesen mindent elkövettek, hogy jó repertoárral, jó előadásokkal küzdjenek a szürke hétköznapok termette ellenség, az apátia ellen. Sokszor hiábavaló volt minden igyekezet, és semmivel sem lehetett a közönséget a színházba csábítani. Pedig amióta színjátszók keresték fel a Körös parti várost, mindenki a titkot kutatta: mivel lehet sikeres, melyik művekkel, és főként milyen színészekkel.

Az Országos Színháztörténeti Múzeumban elsősorban olyan huszadik századi dokumentumok találhatók, melyek anyaországi alkotók hagyatékából kerültek a gyűjteménybe. Szerencsére van egyetlen 19. századból való nagyváradi színlapunk – mutatóba, mely 1849-ben Felekyné jutalomjátékát hirdette. Feleky Miklós első feleségéről, Szabó–Szákfy Amáliáról, az 1840-es évek kedvelt naivájáról van szó. A színlap arról a néhány hónapról tudósít, mely források híján nincs feldolgozva Nagyvárad színháztörténetében. Náményi Lajos ugyanis Molnár György színész, színházigazgató Világostól Világosig című művét felhasználva írta meg az elbukott szabadságharcot követő időszakot – Molnár pedig csak 1850 elején csatlakozott a társulathoz, melynek tagjait így örökítette meg: „Feleki is ott volt […], ah, de nem volt ott Szákfi Amália, a már volt Felekiné, ki ekkor Pécsen játszott, és búsult Gyulai után, kit a Bach-huszárok egy színpadi rögtönzésért elcsuktak, s az árván maradt gyönge szálat Foltényi vigasztalta meg, és gondozta tovább.” [6.]

 

Az előadás érdekessége, hogy a kolozsvári társulat egykori tánctanítója, Kajetán Leopold, aki 1847 decemberében költözött Várad-Olasziba, Müller Idával spanyol táncot lejtett. A leglényegesebbet viszont nem sikerült megfejteni: ezekben a nehéz időkben miért nyomtatták selyemre a jutalomjátékot hirdető színlapot?

Bajor Gizi 1932-es nagyváradi és kolozsvári vendégjátékáról sajnos nem maradt fenn ünnepi színlap, de a művésznő rajongója, Artúr bácsi összegyűjtötte az erdélyi turné dokumentumait, s képeslapokkal, fényképekkel illusztrálta az albumot. [7.] A nagyváradi lapok írásai általában csak magasztalták az eseményt, a legradikálisabb orgánumban azonban a magyar színészet válságát is megemlítették: „A nagyváradi színházban hónapok óta nem csendült fel a magyar szó, nem játszhatnak a színészek, és a magyar közönség hiába várja, hogy a mozivá szegényedett színházban újra otthont találjon a Thália ekhós szekere.

 

A magyar színjátszást azonban nem volt olyan könnyű életre kelteni. Amikor 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak–Erdély ismét Magyarország része lett, a nagyváradi színház önálló társulatát csak nagy nehézségekkel sikerült megszervezni. A magyar városparancsnokság 1940 októberében Putnik Bálint színész és Szathmáry Endre karnagy részére adott játszási engedélyt. Alig egy fél évvel később, 1941. március 22-én azonban azt olvasták az Újság című budapesti napilap olvasói, hogy az indulás csalódást keltett, „bizonyos színházellenes hangulat érzete tölti el az embert, ha az üres padsorokat látja”. Putnik mégis bizakodóan nyilatkozott: „Nagyváradon – meg vagyok győződve arról – felülkerekedik a színház szeretete és türelemmel, bizalommal várom az időt, amely remélhetőleg rövidesen bekövetkezik. Legutóbb beállítottam az ifjúsági előadásokat, amelyek előtt egy tanár tart magyarázó előadást.” [10.]

 

Gyűjteményünkben éppen ebből az időszakból található néhány kimutatás, melyeket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti Osztályára kellett küldenie az igazgatónak. Az 1941. februári számfejtésből kiderül, hogy a megtartott huszonnyolc előadás 8268 pengő bevételt hozott, s a nyugdíjintézetnek fizetett napi pótfillérekből 508 pengő jött össze. Eszerint az átlagbevétel naponta nem érte el a 300 pengőt. A kimutatásból azt is megtudjuk, hogy Dajka Margit vendégjátéka még a harmadik estén is az átlag dupláját jövedelmezte. Igaz, hogy a vendégművésznőnek esténként 220 pengőt kellett kifizetni. Érdekes megfigyelni, hogy Kovács György fellépése a Mandragórában jóval kevesebbet hozott. Igaz, Kovács jóval kevesebb fellépti díjat kapott. [11.]

 

Putnik Bálint két évvel később, 1943-ban már azt nyilatkozta a Film, Színház, Irodalom című lapban, hogy a közönség eltartja a színházat: „a havi rezsink bizony huszonhétezer pengő körül jár, és nem csekélység az, hogy minden nap megközelítőleg ezer pengőt kell bevennünk, ha meg akarunk élni”. [12.] A direktor azonban akkor sem maradt adósa senkinek, amikor nem ment olyan jól a színház, ezt bizonyítják a minisztériumba beküldött fizetési ívek – a tagok aláírásukkal igazolták, hogy megkapták gázsijukat. [13.]

Bár előadás-kimutatások, fizetési listák nem találhatók a később nagy karriert befutott Simon Zsuzsa hagyatékában; a színésznő, rendezőnő az 1945-ös nagyváradi újrakezdés érdekes iratait, fényképeit őrizte meg. [14.]

 

A nagyváradi születésű művésznő és férje, Mányai Lajos 1945 februárjában érkezett a városba. Bizonyára szerepet játszott ebben a kétségbeejtő magyarországi helyzet, s talán más személyes okok is. Szabó Ernő igazgató hívta meg a két művészt, hogy az új színházeszmény megvalósításában segítségére legyenek. Az volt a cél, hogy ne az operettek és a léha zenés művek uralják a repertoárt, hanem komoly drámai művek kerüljenek színre, ezzel segítve a tömegek kulturális fejlődését.

 

Az újságcikkeket és a fényképeket elemezve kijelenthetjük, hogy Simon Zsuzsa színészi múltja, rendezői tapasztalatai és marxista világnézete határozta meg a prózai műsort. Ne gondoljuk azért, hogy csupa propaganda-előadás került színre. De már 1945. március 3-án, Háy Gyula Németek című művének premierjén, mely a hitlerizmus igazi arcát mutatta be, megismerte a közönség a két világháború közötti munkásszínjátszás formanyelvét: „A rendkívül egyszerű eszközökkel, impresszionista módon megoldott színpadi képeket szünet helyett a függöny elé lépő színészek és a szavalókórus párbeszéde kötötte össze, melyet Matolcsy Zoltán kísérőzenéje festett alá” – írta az Új Élet színikritikusa. A színlapról az is kiderül, hogy a díszletet Vogel Eric tervezte.

Simon Zsuzsa a legbüszkébben Katona József Bánk bán című drámájának rendezésére emlékezett vissza. Ez a bemutató nyitotta meg Váradon az 1946–1947-es évadot. Az ünnepélyes előadás előtt, 1946. szeptember 14-én Ványai Károly polgármester és dr. Török Andor orvos, a Magyar Népi Szövetség elnöke mondott beszédet. A bemutatóról szóló írások nagyszerű művészi teljesítményről számolnak be. Az egyik kritikában ezt olvasni: „A Bánk bán sikeres megjelenítéséért összefogott a színház igazgatósága, a rendező és úgyszólván valamennyi színész. A vidéki színjátszásnak megvannak a maga zárt keretei és lehetőségei, de ez az előadás kilépett e zártságból, s többet nyújtott, mint eszközei ismeretében föltételezhető lett volna. […] Különösen a rendezés keltett igen jó hatást, mert a csillogó és nagyvonalú történelmi ábrázolást Simon Zsuzsa össze tudta kötni a formák egyszerűségével. Ruzicskay György díszletei erőteljesen hozták közelebb a kor hangulatát.” Sajnos Ruzicskay terve töredékesen maradt ránk, s mindössze néhány fénykép érzékelteti a színházi este hangulatát. [15.] Akik 1946-ban jelen voltak ezen a nevezetes bemutatón, bizonyára azt gondolták, részesévé váltak Nagyvárad évszázados színháztörténetének. S legyünk őszinték, titkon mi is azt reméljük, hogy száz év múlva is számon tartják a mai megemlékezést. De lehet, hogy tévedünk, hiszen sok nevezetes premier kihullott – ezért vagy azért – az idő rostáján. A közönség csak néhány évtizedig őrzi kollektív emlékezetében egy-két feledhetetlen előadás pillanatképét – s a színháztörténész is jobbára csak ezekről készíthet összefoglalót.

Gajdó Tamás előadása elhangzott a nagyváradi Szigligeti Színház jubileumi nyilvános évadnyitó társulati gyűlésén, 2018. augusztus 26-án.

---------------------------------------------------------------------