A Magyar Örökség díjat Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre javaslatára a Magyarországért Alapítvány kuratóriuma hozta létre 1995-ben. A Magyar Örökség díj gondozását 2003-tól a Magyar Örökség és Európa Egyesület vette át. A díj azon magyar intézményeknek, csoportoknak adható, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez. Ezek együttesen alkotják a magyarság „láthatatlan szellemi múzeumát”.
Az első díjkiosztás 1995. december 21-én a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében volt. A díjátadásra azóta folyamatosan évente négy alkalommal kerül sor, ahol esetenként hét-hét díjat osztanak ki egy kulturális műsor keretében.
A Magyar Örökség díj kitüntetettjeinek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén és gyakorlatán alapszik: mindenkinek módjában áll díjra javasolni az általa érdemesnek tartott személyt, együttest, intézményt, teljesítményt. A Magyar Örökség díj bírálóbizottsága kizárólag az így beérkezett javaslatokból választja ki a díjazandókat.
A díj nem jár pénzjutalommal, a díjazott eredményeit oklevélben örökítik meg, amelyet 1999 óta a magyar Szent Koronát ábrázoló arany díszjelvény egészít ki.
A 2019. március 23-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében megrendezett díjátadón kitüntették DR. NÉMETH ANTAL rendezőt, színháztörténeti írót, a Nemzeti Színház egykori igazgatóját a magyar színházművészetért tett munkásságáért. A díjat Németh Antal jogutóda, Dr. Monori Adrienne és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet vehette át. Intézményünket dr. Szabó Attila megbízott igazgató képviselte az ünnepségen.
Az alábbiakban KÁVÁSI KLÁRA színháztörténész, szerkesztő a díjátadón elhangzott laudációját közöljük:
NÉMETH ANTAL /1903-1968/
Dr. Németh Antal 1935-1944 között, háborús időkben állt a Nemzeti Színház élén. „Fanatikus művész volt, a munka megszállottja. Politika nem érdekelte.”- írja róla Somlay Artúr.
1934-ben az Olasz Királyi Akadémia nemzetközi színházi találkozóján figyeltek fel rendkívüli tudására és tehetségére, ahol Herczeg Ferenc mellett Magyarországot képviselte. A világ legismertebb színházi rendezőinek és drámaíróinak (elnök: Pirandello) tanácskozásán a fiatal (31 éves) színháztudós három előadást tartott: a magyar állami színházak helyzetét, az állam és színház viszonyát, a filmmel és rádióval való kapcsolatát ismertette. Sikeres előadásainak híre a kultuszminisztériumba is eljutott, s egyszerre megnyílt előtte az út a Rádióhoz, az egyetemi katedrához, és az ország első színházához.
A Magyar Rádió drámai osztályának vezetőjeként szinte azonnal megvalósította élete nagy álmát, rádiójátékká dolgozta át, majd 1935 telén műsorba iktatta Az ember tragédiáját Bajor Gizivel, Somlay Artúrral és Csortos Gyulával a főszerepben.
A debreceni tudományegyetemen - Magyarországon elsőként - színháztudományi alapismereteket tanított. Európai tanulmányútján - Berlin, Bécs, München, Köln egyetemein és színházi műhelyeiben - megszerzett tudását, az „új színházról” alkotott téziseket adta tovább. Tankönyvként saját szerkesztésű Színészeti Lexikonát használta, amelyen 4 évig dolgozott, magyar és külföldi szakemberek közreműködésével.
A Nemzeti Színház igazgatását váratlan és riadalmat keltő intézkedésekkel kezdte. Felmondó levelek kézbesítése után néhány színésztől megvált, és helyükre magánszínházak népszerű színészeit szerződtette, többek között Somlay Artúrt, Jávor Pált, Tőkés Annát, Csortos Gyulát, Makláry Zoltánt. Értékmérője a tehetség volt, minden személyi és technikai elgondolása minőségi elven alapult. Felújíttatta a színpadtechnikai berendezéseket, s ezzel egyértelművé tette, hogy a modern idők nézőit az európai színjátszás legkorszerűbb eszközeivel (forgószínpad, hatásos világítástechnika) akarja elkápráztatni. Társulatának tagjait sikerült meggyőznie arról, hogy a korszerű színjátszás a szavakon túl kezdődik. A szó: az író, de ezen túl rendkívüli jelentőséggel bír, a színész és a rendező munkája. A színházi este főszereplője a színész, a sámán utód, aki ismeretlen tájakat jár be, csodálatos képzelet-alkotta lényekkel társalog, s látomásait, üzeneteit tovább adja a nézőknek. Az előadás összhangot teremtő alkotóművésze a rendező, aki színészt, díszletet, fényt és zenét a mondanivaló szolgálatába állít, létrehozza a varázslatot, élménnyel gazdagítja a nézőt, s ezzel erőt ad a nyomorúságos hétköznapok elviseléséhez.
A fiatal igazgató-rendező, mozgalmas, érdekes, pergő ritmusú előadásaival két év alatt népszerűvé, látogatottá tette a Nemzeti Színházat, olyannyira, hogy a Hevesi Sándor igazgatása idején bezárt Kamara Színházat újra meg lehetett nyitni, a teltházakat vonzó előadásokból a mai Erkel Színházban bérletsorozatot lehetett hirdetni, és Bajor Gizi színészi vonzerejének köszönhetően a Nemzeti Színház negyedik játszóhelye is megtelt. Magas művészi igénnyel összeállított műsora közönségsikert hozott, s az egykor konzervatívnak mondott Nemzeti Színház minden tekintetben megújult.
Németh Antal fáradhatatlanul, kérlelhetetlen következetességgel dolgozott, és egyetlen pillanatig sem tévesztette szem elől küldetésének célját: „A Magyar Nemzeti Színház legyen nyelvében magyar, lelkében nemzeti és legyen abszolút mértékkel mért színház”.
Könyveket írt a klasszikus drámák színpadra állításának történetéről, s mint igazgató-rendező újra meg újra megrendezte, műsorra tűzte a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, sőt érdemei közé tartozik, hogy a legnagyobb magyar drámák rangjára emelte a Csongor és Tündét.
Kivételes írói életműveket indított el. Sikerre vitte Németh László, Tamási Áron, Hubay Miklós, Márai Sándor drámáit. Kiemelkedő jelentőségű költőkre bízta a klasszikus drámák és a modern külföldi művek fordítását (Babits Mihály, Áprily Lajos, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula).
Műsorának kialakításában a közönség igényeit, a nézők érdeklődését tartotta szem előtt. Háborús időkben politikai állásfoglalást sem nélkülöző drámákat mutatott be. Emiatt egyre növekvő jobboldali presszióval, éles sajtótámadásokkal kellett szembenéznie.
1944 júliusában leváltották. Felmondó levelet kapott a Rádió Rt. vezérigazgatójától is.
1945-ben Igazolóbizottság elé állították. Munkát nem vállalhatott, színház közelébe sem engedték. A Horthy-korszak kulturális életében való szerepvállalás okán a kommunizmus hívei ellenségnek kiáltották ki, hajszát indítottak ellene. Szakmai munka helyett igazolásokat, beadványokat gyártott, nyomorgott, könyöradományokból élt és belebetegedett. Tizenkét év után 1956-ban egy vidéki színház szerződtette beosztott rendezői munkakörbe, de a rákövetkező években már csak opera előadásokat bíztak rá, hogy a szövegértelmezés ne adjon alkalmat „fertőző” gondolatai kifejtésére. Fővárosi színházba való bejutását a kultúrpolitika irányítói megakadályozták. Kényszerű hallgatásra ítélték. Könyvei, tanulmányai nem jelenhettek meg. Méltatlan mellőzés, visszautasítás volt osztályrésze színháztudományi körökben is. A színház volt az élete, elvették tőle.
1968-ban temették el a Nemzeti Színház korszakos jelentőségű igazgató-rendezőjét, a XX. század kiváló szellemiségű alkotóművészét. 65 éves volt.
Korunk szégyene, hogy majdnem elfeledtük. Nevét alig ismeri valaki, holott Németh Antal a magyar színháztörténet egyik legjelentősebb színházi rendezője, igazgatója és történetírója volt, akinek elszomorítóan tanulságos sorstörténete tovább gondolásra érdemes, életműve feldolgozásra vár.
Szellemi hagyatékának sorsát a kulturális kormányzat most a Petőfi Irodalmi Múzeum és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gondjaira bízta. Szeretnénk remélni, hogy a magyar örökség, a hagyományok ápolására hivatott intézet megjelenteti, s ezzel a nagyközönség számára is hozzáférhetővé teszi Németh Antal pótolhatatlan értékű, kiadásra váró munkáit.
2019.03.23