Az elszigetelt színházi próbálkozások közül kiemelkedett a Színház, Írók Színháza, majd Írók Bemutató Színháza (a Népszavában Írók Kísérleti Színházaként is említették) elnevezésű sorozat, melyet négy fiatal író – Szívós Zsigmond, Székely Jenő, Szőke Kálmán, Diószeghy Miklós – kezdeményezett, és a Nyugat című folyóirat támogatott. Az előadásokat az Eskü út 4. szám alatti épületben (ekkor éppen Eskü téri Helikon volt a neve) rendezték meg.
A kis színház alapítása Medgyaszay Vilma nevéhez fűződik. Medgyaszay 1917 őszén nőül ment Vámos Árpádhoz, a Belvárosi Színház titkárához, s házasságuk után rögtön új színházi vállalkozásba fogtak. A főváros egyik legszebb, szecessziós stílusú kamaraszínházát Lechner Jenő építész tervei alapján építették meg az Eskü téri (ma Március 15. tér) Magyar Királyi Osztálysorsjáték palotájában. (Sajnos, az épület, és benne a később Orion mozivá alakult színház a főváros ostroma alatt teljesen elpusztult.) Az új játszóhely nem volt nagy – mindössze háromszáznegyvenen tudtak helyet foglalni nézőterén. Az intim helyiség azonban elnyerte a közönség tetszését: „az új színház gyönyörű. Olyan szép, hogy színpadi játék nélkül is kellemes és finom tartózkodási hely. Ez pedig egy színháznak már a nyert ügyét jelenti, mert valljuk be mindnyájan, hogy nemcsak a felvonásokért, hanem a felvonásközökért is járunk színházba. (Színházi Élet, 1918. 48. szám 8.)
A Medgyaszay Színház a Tanácsköztársaság bukásakor megszűnt, a helyiségben 1919. november 25-től a Dunaparti Színház, 1920. március 20-tól a Kamara Színház, 1920. szeptember 11-től Bródy István vezetésével az Eskü téri Színház társulata tartott előadásokat. Miután Bródy is csődöt jelentett, báró Eötvös Ilona és Johanna Eskü téri Helikon néven mozivállalkozást indítottak. Az első vetítésre 1920. október 15-én került sor; „Schiller klasszikus tragédiájának, a Génua hercegének remekbe illő” filmváltozatát láthatták az érdeklődők.
A Világ című napilap 1922. december 7-én adta hírül, hogy 1922. „december 17-én lesz a Színház első bemutatója. […] Színre kerül Deák Gyula Berzsenyi estéje című darabja.” [1]
A megnyitó előadásról a Nemzeti Újságban Kállay Miklós közölt beszámolót. Érdemes hosszabban idézni írásából, mert nemcsak a bemutatott színjátékot és az előadást bírálta, hanem az esemény jelentőségéről is értekezett: „Néhány balsikerű próbálkozás után, úgy látszik, helyes útra terelődött egy kísérleti színpad, vagy egy jó magyar kamaraszínház kialakulása. A Színház címen alakult vállalkozás tegnap tartotta előadását a Helikon színpadán. Ez a kis színház a maga intim szépségében csakugyan nagyon alkalmas kamaraelőadások céljaira és ilyen volt a darab is, amelyet az előadás bemutatott. Igazi kis irodalmi bizsu, amely talán nem alkalmas ebben a formájában egészen arra, hogy nagy színpadok nagy közönségében keltsen tömeghatásokat, de annál nagyobb hatással lehet egy amatőrökből összegyűlt kis közönségre, amely magasabb rendű élvezetet akar, amely nem tekinti a színházat tisztán szórakozóhelynek, hanem annak, aminek tulajdonképpen lennie kellene, a költészet dobogójának, ahonnan a színész verseket szaval, s a színpadi kép szuggesztív erejével, az élőszó gyújtó hatalmával rázza föl a fantáziát és kényszeríti repülésre a szépség ismeretlen tájai felé.” [2]
A darabról a többi kritikusnak nem volt ilyen jó véleménye. Az íróról egyébként nem sokat lehet tudni; a Schöpflin Aladár-féle Magyar színházművészeti lexikonban közölt rövid életrajza szerint Nagykikindán született, és ügyvédként dolgozott. [3] Drámájáról Az Újság című napilap munkatársa így foglalta össze véleményét: „Ami a darabot illeti, mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy tiszta irodalom, nyelvezete hibátlan, elgondolása és a megoldás teljesen művészi, de nem több. Ezek alapján meg lehet állapítani, hogy sikerre, legalább is szélesrétegű, úgynevezett színházi sikerre, nem számíthat, még akkor sem, ha az első felvonástól eltekintünk, amely vontatott, eseménytelen és felesleges. Nem lesz sikere pedig azért, mert a színpadon fontos, de nem elegendő az irodalom.” [4]
Ez a megállapítás a műsor további darabjaira is igaz: így Szini Gyula 1922. december 25-én bemutatott Ikercsillagjára és A kirándulás címmel 1923. január 28-án előadott Hajnik Miklós-színjátékra.
Csak az 1923. február 18-án műsorra tűzött dráma, Füst Milán Boldogtalanok című műve került az érdeklődés középpontjába. Az előadás körülményeiről Füst Milán levele tudósít, melyet 1923. március 1-jén küldött Wahl Valériának: „Persze azt nem tudhatod, micsoda fáradtság, izgalom kihozni egy ilyen előadást. Nehéz hetek voltak. […] Vasárnaponként adják a darabot a Helikonban, d. e. 11-kor, még kétszer – talán háromszor is”. [5]
A napisajtó ugyan alaposan elbánt Füst Milán darabjával, de Karinthy Frigyes a Nyugatban a naturalizmus műhelytanulmányának nevezte. Karinthy leszögezte azt is, hogy az előadás a színészek számára is próba volt, mert csak a naturalizmus színpadán van alkalmuk jó színésznek lenni: „Milyen nagyszerű volt Forgács Rózsi, ez a telivér színésznő, akit a becsületes naturalizmus hanyatlása a háttérbe szorított – és milyen »jók voltak«, de igazán, Gách Lilla, Toronyi, Halmi Margit, K. Harmos Ilona és a többiek.” [6]
Ebből az írásból azt is megtudjuk, hogy „igen nagy sikere volt. A közönségnek nagyon tetszett – a színészek lelkesen és jól játszottak: minden hatott, aminek hatnia kellett, színpadi nyelven szólva »maradék nélkül kijött az egész.« Ez az eredmény téged igazol, akinek művészi hitvallását félreérthetetlen egyenességgel és lelkes bátorsággal hirdeti ez a ritka módon egységes és tömör alkotás.” [7]
A Boldogtalanok írója a cikk megjelenése után levelet írt Karinthynak, melyben megrótta írótársát, hogy nem dicsérte eléggé művének erényeit. „Mintha zavarban lettél volna, hogy hogyan dicsérd?” – kérdezte szemrehányással.
A kor irodalmi és színházi viszonyaira jellemző, hogy 1925-ben Forgács Rózsi kamaraszínháza ugyan felújította Füst Milán művét, ezt követően azonban majdnem negyven évet kellett várni, hogy a darabot ismét színpadon láthassa a közönség. A Boldogtalanokat 1963-ban mutatta be Pártos Géza rendezésében a Madách Színház kamaraszínháza.
Az Írók Bemutató Színházának következő eseményére 1923. április 15-én került sor; ekkor három magyar egyfelvonásost adtak elő; Ady Endre A műhelyben, Móricz Zsigmond Ház az erdőben és Kuncz Aladár Vitéz Mihály a halál révén című művét. Az előadást Toronyi Imre, a Magyar Színház művésze rendezte; s Bánky Róbert, Bacsányi Paula, Makláry Zoltán, T. Halmi Margit és Doktor János játszották a főbb szerepeket. A matiné előtt Ady Endre egykori nagyváradi kollégái: Nagy Endre, egy héttel később Dutka Ákos mondtak konferanszot.
A bemutatóról majd öt évtizeddel később megemlékezett Hegedűs Tibor, aki egykor a Vígszínház főrendezője és igazgatója volt. Arról írt rövid esszéjében, hogy nem csak a közönség feledkezett el Toronyi Imréről, az est főszereplőjéről és rendezőjéről, de Makláry Zoltán több évtized elteltével szintén nem emlékezett arra, hogy fellépett az Eskü téri Helikonban. Sőt Hegedűstől „tudta meg, hogy Ady »„színképében«” a pár mondatos 2. személyt Rejtő Jenő alakította, aki mint színész kezdte, és csak később lett belőle a népszerű P. Howard.” [9]
Hegedűs arról nem szólt, hogy hány néző váltott jegyet az előadásra, melynek tiszta jövedelmét az Ady-síremlék javára fordították. A Nyugatban Laczkó Géza azonban csalódással számolt be arról, hogy a nagyközönséget „lelkes írók kis csapata helyettesítette, megadván a módját nehány kritikussal”. [10]
Hegedűs arról is írt, hogy bevezetőként Sugár Károly elszavalta a Harc a Nagyúrral című Ady-költeményt, majd ő alakította Csokonait a Vitéz Mihály a halál révén című „látomásban”. A mű szerzője, Kuncz Aladár a Nyugatban is megköszönte a művész nagyszerű játékát. Hangsúlyozta, hogy Sugár nem kapott egyszerű feladatot: hiszen a haldokló Csokonait kellett megformálnia az „ágyhoz-kötöttség mozdulatlanságában”. Ennek ellenére színész tudott lenni; „nem érzelgő, szavaló színész, hanem cselekvést, történést kiizzó alkotó színész. Ezért roppant hálás vagyok iránta, és nagyon szeretem, bámulom őt, nem is annyira a magam szempontjából, hanem inkább azért, hogy megvalósította, megszólaltatta Csokonainak a maga korában meg nem hallgatott, hanem valójában nekünk szánt, hozzánk intézett hangját.” [11]
A kezdeti sikerek után 1923. április 29-én került sor Kertész István Fecskék című művének premierjére Siklóssy Pál rendezésében. A darab azonban megbukott. Pedig kitűnő volt a szereposztás: Pataki József, Harmos Ilona, Vágóné Margit, Sugár Károly, Orbán Viola, Bacsányi Paula, Makláry Zoltán lépett színpadra. Talán ez a sikertelen bemutató lehetett az oka, hogy ez a kiváló színházi kezdeményezés elhalt. A Fecskék színlapján még meghirdették Szívós Zsigmond Szerelmi dráma című művének színre vitelét, ám erre az előadásra már nem került sor.
Jegyzetek:
[1] N. N.: December 17-én lesz a Színház első bemutatója. Világ, 1922. december 7.
[2] [Kállay Miklós] K. M.: Berzsenyi estéje a Színház kísérleti színpadán. Nemzeti Újság, 1922. december 19. 5.
[3] Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. Szerkesztette. Erődi Jenő összegyűjtött anyagának felhasználásával, a szerkesztő bizottság közreműködésével Schöpflin Aladár. [Budapest], Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, [1929.] 324.
[4] (d. v.): Berzsenyi estéje. Az Újság, 1922. december 19. 4.
[5] Füst Milán levele Wahl Valériának. Budapest, 1923. március 1. In: F. M. összegyűjtött levelei. A leveleket egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit. Budapest, Fekete Sas Könyvkiadó, 2002. 118.
[6] Karinthy Frigyes: Füst Milán – Boldogtalanok. (Levél a költőhöz.) Nyugat, 1923. I. 307.
[7] Karinthy Frigyes: i. m. 306.
[8] Füst Milán levele Karinthy Frigyesnek. [Budapest, 1923. március 3.] In: F. M. összegyűjtött levelei. i. m. 120.
[9] Hegedűs Tibor: Egy régi színlap – régi emlékek. Színház, 1971. 2. szám 48.
[10] Laczkó Géza: A költő sorsa és magyar helikonok. Nyugat, 1923. I. 648.
[11] Kuncz Aladár: Sugár Károly Csokonai-alakítása. Nyugat, 1923. I. 649.
Írta: Gajdó Tamás