Somogyvári Rudolf
Somogyvári Rudolf az 1940-es években
Somogyvári Rudolf (1916-1976) színházművészetünk örök emlékezetű alakja. Kiváló színész, sármos férfi és – a kortársak elmondása szerint – az egyik legszeretnivalóbb ember volt. Életét hullámhegyek- és völgyek sorozata jellemezte. Pályája hasonlóan küzdelmes volt, de tehetsége révén a legnagyobbak közé jutott. A művészsors nehézségeire egy szemléletes példával világított rá:
„Megfigyeltem egyszer egy néger táncost. Színpadra lépés előtt hatalmas vascipőt húzott a lábára. Ebben járkált, ezt emelgette. Olyan volt ez a vascipő. Mint egy ormótlan, hatalmas vasaló. Amikor szólt a színpadra hívó csengő, kilépett belőle és hallatlan könnyedséggel táncolt, szinte repült a levegőben. Szimbolikus történet ez, hisz ilyen vascipős küzdelmek és nehézségek árán tudunk mi is, színészek a színpadon oly könnyedek és természetesek lenni.”
Kezdetben elegáns megjelenésű hősszerelmeseket alakított, majd az ötvenes évektől karakterszerepekben tűnt ki. Magával ragadó személyisége egyaránt alkalmassá tette rokonszenves és negatív figurák megformálására. Gyermekkorában jól rajzolt, festőművésznek készült, erről így emlékezett meg később: „Szótlan, zárkózott gyerek voltam. Csendben figyelő típus. Nem voltam közlékeny, de valahogy mégis ki akartam fejezni magam. Így aztán mindent lerajzoltam, amit láttam, tapasztaltam. A rajz nálam tulajdonképpen a beszédet helyettesítette… aztán végül mégis a színházat választottam.” Gimnáziumi évei során rendszeresen sportolt, ami megalapozta a későbbiekben a színész markáns megjelenését, férfias tartását.
Szilágyi László-Márkus Alfréd: Nem leszek hálátlan
Andrássy úti Színház, 1938
1937-ben végezte el az Országos Színészegyesület színiiskoláját és a Magyar Színház tagja lett, majd rövid kitérő után Szegedre került. 1942 és 1944 között ismét Budapesten találjuk, az Andrássy úti Színházban lépett föl. Egy előadásban együtt játszott a legendás Csortos Gyulával, aki barátságába fogadta a tehetséges ifjút. Háborús katonai szolgálatát Budapesten töltötte. Sokan nem tudják, hogy Horváth Tivadar színésztársával együtt több tucat embert mentett meg a biztos haláltól. Így emlékszik erre az egykori szemtanú: „1943 végén behívtak munkaszolgálatra. A kerettel együtt kivittek minket a Józsefvárosi pályaudvarra, hogy bevagonírozzanak, és irány a front, vagy nem is tudom hova szánták a mi munkaszolgálatos századunkat. A pályaudvar akkori két parancsnoka Somogyvári Rudolf és Horváth Tivadar volt. Két fiatal pesti színész, akik egymást váltva voltak a parancsnokok, és közben esténként játszottak a színházukban. A két parancsnok mindegyike éppen ott volt, amikor megérkeztünk. Látták köztünk ismerőseiket, barátaikat. Félrevonultak pár percre, valamit megbeszélni, majd közölték a keret parancsnokával, hogy a pályaudvar karbantartásához szükségük van a zászlóaljra. Két nap alatt elintézték, hogy már hivatalosan is a pályaudvar karbantartásán dolgoztunk. Nem volt szabad a keretnek bántani minket, vagy az élelmezésünket szabotálni. A pályaudvar fűtött várótermét rendezték be szállásunknak, és aki küldött haza levelet, hogy hol van, azt is eljuttatták. Négy hónapon keresztül »dolgoztunk« a pályaudvar karbantartásán, és ezzel megúsztuk a frontra vitelünket, és a nagyon hideg 1943-as telet. Lehet, hogy sokan vannak közülünk, akik az életüket ennek a négy hónap pályafenntartásnak köszönhetik.” [1.]
Az 1945-ös év végzetesnek bizonyult a fiatal színész számára. A háború a vége felé járt, őt meg épp ekkor hurcolták el az oroszok kényszermunkára a „napsütötte Szovjetunióba", ahogy később fogalmazott. Már kezdte megismerni a szakma és a közönség, épp elindult egy ígéretes pálya, amikor négy évre az Ufa közelében állomásozó hadifogolytábor kényszerű lakója lett. Rövidesen megszervezte a Tábori Színjátszó Kört, melynek vezetője, díszlet- és jelmeztervezője is egy személyben. „Személye vigaszt, kitartást és reményt jelentett számunkra, pedig talán ő viselte legnehezebben a hadifogságot. Félt, hogy távolléte alatt elveszíti a színészi rangsorban kivívott helyét, megfeledkeznek róla.” – emlékezett rá egykori katonatársa.
William Shakespeare: Hamlet
Szigligeti Színház, Szolnok, 1960
János szerepében. Kesz Imre: Törvényen kívül
Partner: Bara Margit. Jókai Színház, 1956
1949-ben hazatérhetett és ismét színpadra került. A Vidám, az Úttörő majd a Petőfi Színház tagja lett. Ifjúsági előadásokban is játszott, ekkor kapott szerepet Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényadaptációjában. E darab kapcsán érdekes megjegyzést tett egy magánlevelében: „Sokat köszönhetek a zseniális Apáthi Imrének. Ő osztotta rám Baradlay Jenő szerepét. Nem a főhadnagyot, a jóvágású katonát, Richárdot látta meg bennem, hanem a szemüvege mögé bújó kisembert. Jó szeme volt.”
Kétszer nősült, első házasságából egy fiú, a másodikból egy kislány született. Második felesége, Mari volt a nagy szerelem Somogyvári életében. S hogy milyennek látta őt a megismerkedésükkor szinte még kamaszlány? „Csodálatos ember volt, nagy művész, művelt, kedves, lángoló és hát nagyon szép férfi.” – vallotta a színészről.
1960-tól néhány évnyi kényszerű kitérőt tett a szolnoki Szigligeti Színházban, ekkor váltak jó barátokká a szintén itt játszó Mensáros Lászlóval. 1963-ban egy Kazimir Károllyal való véletlen találkozást követően a Thália Színház tagja lett. Hamarosan a társulat egyik vezető színészévé vált. 1969 a pálya fordulópontja volt, ekkor hívta Várkonyi Zoltán a Vígszínházba. Talán csak a hozzá legközelebb állók sejtették, hogy ez mennyire fontos volt a színész számára: „A Vígszínház hívása nem akármilyen ajánlat volt számomra. A színház nevének csengése valahogy az én színészi pályámon az elérhetetlenséget jelentette. Sok színházban játszottam, de itt ezen a színpadon még sohasem. Mindig úgy éreztem, hogy valahol messze a nyílt tengeren evezek és a Vígszínház a világítótorony. Ha egyenletesen húzok, el kell majd érnem oda.”
Versinyin szerepében. Anton Pavlovics Csehov: Három nővér
Szigligeti Színház, Szolnok, 1960
Somogyvári Rudolf végre hazaérkezett. Lenyűgözően érett, sokszínű alakításokkal itt teljesedett ki művészete. Ne feledjük, hogy a Víg ekkor élte aranykorát, erős színészgárdája Várkonyi Zoltán irányításával az ország tán legrangosabb teátrumává avatta.
Lukács Sándor a generációs különbségek kapcsán tesz említést a színészről: „Az öltözködésünk is más volt. Egy Somogyvári Rudolf, egy Benkő Gyula már a próbákon is elegánsan jelent meg. Mi, fiatalok, már kezdtünk lezserek lenni, jött ez a tornacipős-farmernadrágos világ. De ők mindig tiszták voltak, rendezettek, jólfésültek, mindig ragyogott a cipőjük, fénylett mindenük, és ezt nem csak a külsőségekre értem. A vevőkészülékük is működött, nem csak a leadó készülékük. Ha befogadtak a társaságukba, odaülhettél, és ha megszerettek, megismertek, pláne, ha bizonyítottál is, és tehetségesnek tartottak, akkor ha bármilyen elképzelésed, gondolatod volt, meg is hallgatták. Sőt, meg is kérdeztek bizonyos dolgokról. Nagyszerű emberek voltak, és tényleg sokat lehetett tőlük tanulni.”
Somogyvári gyakran mondogatta másoknak: „Az a három óra a színpadon a legbiztosabb. Lemegy a függöny, és az ember mehet vissza az életbe félni".
Ciganov mérnök szerepében. Makszim Gorkij: Barbárok
Vígszínház, 1974
Ha végigtekintünk ezen a pályán, elhisszük neki, hogy eljátszott szerepeiben érezte igazán otthon magát. Napóleon, Hamlet, II. Richard, Ruy Blas, Don Carlos, Versinyin, Őrnagy a Tótékból, hogy csak néhányat említsünk. Közben a Magyar Televízió és a rádió is fölfedezte. Az 1960-as évek második felétől Somogyvári az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész volt, s ne feledkezzünk meg szinkronszerepeiről sem. A csúcsot Vittorio Gassman filmjei jelentették, az olasz színésznek hat filmjéhez „adta kölcsön” a hangját. Milyen kár, hogy sok filmes szerep elkerülte, pedig markáns, férfias arca, kisportolt atlétatermete, nagyszerű orgánuma révén par exelence filmszínész is lehetett volna. Utolsó szerepe egy féltékeny férj volt a Kreutzer szonáta című darabban. Hegedűs D. Géza így emlékezett rá: „A megcsalatásnak, a kifosztottságnak, a férfiúi megalázottságnak olyan poklát kellett végigjárnia, ami kevés szerepben jelenhet meg ilyen erőteljesen. Csodálatos, előadás volt. Esszenciáját adta annak, amiért érdemes ezt a mesterséget gyakorolni. Ezzel a szereppel búcsúzott. Feledhetetlenül. Ekkor már tudatában volt betegségének, mégis fájdalmai közepette hihetetlen szellemi és fizikai önfegyelemről tett tanúbizonyságot. Mindvégig érződött rajta egyfajta zárkózottság. Úgy tűnt, mint akinek titkolni valója volt, ami valószínűleg a múltban gyökeredzett. A történelem mostohán bánt vele, ő pedig tudta, hogy legértékesebb éveit vették el tőle. Minden vidámsága és lelkesedése ellenére sorsa keserű ízt kölcsönzött énjének."
Somogyvári egy 1976 tavaszán adott interjúban bizakodva beszélt a jövőről: „Úgy vélem, nem kell elébe rohannunk a múló időnek. Nem kell elfecsérelnünk készleteinket. Még várok, még sokat várok magamtól, az elkövetkezendő évektől. S természetesen adni is szeretnék, hiszen csak most jutottam el pályám csúcsához. Leereszkedni a túlsó oldalon, arra még bőven van időm…” Sajnos nem volt ideje, 1976. szeptember 27-én meghalt.
Egy újságírói kérdésre, miszerint elégedett-e sorsával, ennyit válaszolt: „Színész akartam lenni és az lettem!”
Írta: Szebényi Ágnes
Jegyzetek
..........................................
1. Forrás: https://www.jmpoint.hu/modules.php?name=Tortenetek&op=details&story_id=21
A képek forrása a PIM-OSZMI, illetve a művész özvegye
2020.06.12