Nászta Katalin színművész Thália erdélyi napszámosaival félszáz interjút készített az 1980-as évek elején. Seregszemlét tartott ekkor a legfontosabb magyar társulatokban: megszólaltatta az idősebb generációhoz tartozó, legendás alkotókat, főiskolai tanárait, évfolyamtársait és kollégáit. A beszélgetőtársak között akadnak szókimondók és zárkózottabbak, vannak, akik bőbeszédűen és lelkesen felelnek a kérdésekre, míg mások rácsodálkoznak a vállalkozásra, s nem értik, miért akar egy színésznő mást tenni, mint ami a dolga. Miért nem elégszik meg a színpaddal. A beszélgetésfüzért ennek szellemében elsősorban a hősi korszak krónikájaként olvashatjuk. Egymástól távol lévő vallomások mondatai felelgetnek egymásnak, s vannak olyan személyiségek: Tompa Miklós, Tompa Gábor, Harag György, Szabó József, akiknek neve szinte minden beszélgetésben felbukkan. Rég elfeledett helyzetekkel szembesítenek újból és újból bennünket a megszólalók. A mini-portrék rendhagyó színháztörténetté állnak össze, még akkor is, ha nem teljes a kép, hiszen a szerzőnek nem sikerült minden fontos alkotót felkeresnie.
A vallomásokat azonban nem csak történeti kontextusban lehet szemlélni: Amikor Nászta Katalin első interjúja a Korunkban megjelent, Kántor Lajos főszerkesztő így harangozta be: „Nászta Katalin, a tehetséges színésznő és fiatal költő »kezdő riporteri« kísérlete a hagyományosnál többet ígér, és úgy tűnik, máris többet ad: valóban színházközelből, belülről láttatja azt a műhelyt, amelybe nehezebb bejutni, mint mondjuk egy műterembe; nehezebb már csak azért is, mert térben és időben alig rögzíthető. Színésszel (és íróval) a színészhez látogatni, egy most induló sorozatban – nem mindennapi élményt ígér...”
Valóban nem mindennapi élmény olvasni a színészek gondolatait, akiket kolléganőjük pontos kérdésfelvetése és jelenléte őszinte vallomásra ösztönzött. Hogy érzékeltessen a kitárulkozást, röviden Csíky Ibolya szavait idézem példaként: „Ösztönös színész vagyok. Az első olvasópróbán találkozom a szereppel, akkor olvasom el. Elképzelem, nézőként. Aztán kiderül, mást kérnek tőlem a próbákon. Megcsinálom, belemegyek, mert ilyen szempontból hajlékony vagyok, de érzem, hogy rossz. Én önmagamból építkezem. Inkább vállalom, hogy úgy legyek rossz, ahogy én elképzelem, mint azért, mert más rám kényszerít valamit. Egy kolleganőm megdöbbent, mikor azt mondtam, hogy ha színpadon el kellene siratnom a gyermekem halálát, mert a szerep ezt kívánná, én a saját gyermekem halálát képzelném el, nem másét. Kegyetlennek nevezett. De én csak így tudok dolgozni”.
Nem túlzás, ha megállapítjuk: színészinterjúkban nem igen olvashatunk hasonlóan mély gondolatokat az emberábrázolásról, az átélésről, a színészi lét kínjairól, a szerepformálás metódusairól. Meglepő ars poeticák és provokatív kijelentések egyaránt megtalálhatók a rendhagyó beszélgetésekben.
De Nászta Katalin kommentárjai sem szokványos közbevetések. Amikor Méhes Kati azt fejtegette, hogy nem haragszik meg, ha nem osztanak neki szerepet, s csak akkor érzi rosszul magát, ha semmiben sem játszik – a megdöbbent kérdező így magyarázta meg önmagának ezt a furcsa helyzetet:
„Nyugtázom a kitérőt. Nemrég egyik kritikus csodálkozott azon, mennyire nem szabad a színész, ami a nyilatkozásokat illeti. Hogy a rendező sokkal kegyetlenebbül visszavághat. Sajnos, akadnak ilyen bosszúálló rendezők, úgyhogy nem lehet elítélni azt a színészt, aki nem nyilatkozik bátrabban vagy nyíltabban erről a kérdésről. A léte forog kockán.”
A könyv előszavában Cseke Gábor költő azon kesereg, hogy a most kötetbe rendezett interjúknak nem lehetett hatásuk arra a korszakra, melyben születtek: „Ki tudja, hogyan alakul a huszadik század végi erdélyi (és a magyar) színjátszás sorsa, ha ezek a beszélgetések még a maguk idejében, hiánytalanul napvilágot láthatnak, és interakcióba lépnek mindazokkal, akiknek szavuk van a színház világában.”
Biztosan igaza van Csekének, de úgy vélem, hogy a kitűnő írások mára feledésbe merültek volna; míg így, kötetbe rendezve, sértetlen szöveggel, a születendő, reméljük egyszer meg is születő erdélyi magyar színháztörténet alapvető forrásává válhatnak. Természetesen kritikával kell olvasni a szubjektív művészetről megfogalmazott szubjektív véleményeket, de éppen a személyesség, az akkor és ott megfogalmazott mondatok a legfőbb értékei a beszélgetésfüzérnek. Kár, hogy nem vállalkoztak azóta sem hasonlóra.
Nászta Katalin vaskos kötetében életre kel a múlt. Megelevenednek a színészek mindennapjai. Megismerjük az életkörülményeket. Megtudjuk, ki honnan jött, hogy került a pályára, kik voltak mesterei. Milyennek látta saját helyzetét. S mit tartott az erdélyi magyar színjátszás égető gondjának. S persze, az örök témák, a mai is égető kérdések sem hiányozhatnak: milyen a színész és a rendező ideális kapcsolata; és hogyan viszonyuljon a színész a kritikához. A könyvből mégsem nosztalgia árad, s nem csak azért, mert a történelmi távlat kijózanítja az olvasókat. Nászta Katalin szociografikus igényű látlelete sem engedi, hogy évtizedek múltán patetikus érzelmek uralják a színházi múlthoz fűződő kapcsolatunkat.
Gajdó Tamás gondolatai elhangoztak a kötet bemutatóján a PIM - Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben.
