Havonta megszervezésre kerülő beszélgetéseink során, márciusban, egy születésnapra emlékeztünk. Somogyvári Rudolf száz évvel ezelőtt született.
A megemlékezésen vendégeink voltak Somogyvári Mari, a művész özvegye, Somogyvári Péter, a művész fia és Lukács Sándor, a március 15.-e alkalmából Kossuth-díjjal frissen kitüntetett színművész. A pályatárs és a hozzátartozók szavaiból egy érzékeny és jó humorú, ám alakításaiban és az életében egyaránt következetes és erőteljes egyéniséget ismerhettünk meg. Sok-sok, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményében található, valamint a családtól kölcsönkapott fotó és filmrészlet inspirálta az emlékezőket és hozta közel a művész alakját.
A színészét, akinek a sorsára a XX. század magyar történelme éppúgy rányomta bélyegét, mint sok pályatársáéra. A kezdeti sikerek után előbb a második világháború miatt szakadt meg a pályája, majd a 60-as évek elején máig kiderítetlen okokból Budapestről száműzve, a szolnoki színháznak lett társulati tagja. Kárpótlásul viszont olyan szerepeket kapott itt, mint Hamlet, Versinyin vagy Ruy Blas.
1965-től a Thália Színház tagja lett, ahol II. Richárdot, Lorenzo Medicit, Tóték őrnagyát alakította. 1969-ben teljesült vágya, melyről így vallott:
„A Vígszínház hívása nem akármilyen ajánlat volt számomra. A színház nevének csengése valahogy az én színészi pályámon az elérhetetlenséget jelentette. Sok színházban játszottam, de itt ezen a színpadon még sohasem. Mindig úgy éreztem, hogy valahol messze a nyílt tengeren evezek és a Vígszínház a világítótorony. Ha egyenletesen húzok, el kell majd érnem oda.”
A Vígszínházban remek szerepeket játszhatott, például Ciganov mérnököt Makszim Gorkij: Barbárok című művében, vagy a férj szerepét, Lev Tosztoj Kreuzer szonátájában.
A Bajor Gizi Színészmúzeum konferenciaterme még soha nem bizonyult ilyen szűkösnek: a program résztvevői a földön ülve, a folyosókon állva próbálták elcsípni a beszélgetés részleteit. Somogyvári Rudolf és Lukács Sándor - színjátszásunk két legendás alakja - minden értelemben betöltötte a teret.
Írta: Lakatosné Ircsik Teréz
