
„A színész minden művészek között a legősibb, legkezdetlegesebb módon hosszabbítja meg gyermekkorát. Tovább játszik. Játéka a napnyugtával véget ér, és a hajnalokkal újraszületik. Élete a vele-játszóktól függ. Az együtt játszó felnőttektől. A közönségtől. A kortársaktól. Halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek, kellékek. Nem halhatatlan, mint a költők, naponta halhatatlan, naponta halott.” (Részlet Latinovits Zoltán az „Emlékszem a repülés boldogságára” című könyvéből)